Fodor Beáta (Beus): Megtérés kétszer?

„Isten szeretet” (1Jn 4,8),

„Egy szolga sem szolgálhat két úrnak: mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikhoz ragaszkodik, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” (Lk 16,13) 

Bár nem hívő szülők gyermekeként nőttem fel, nagyszüleim révén vallásos nevelésben részesültem, és soha nem volt kérdés számomra, hogy Isten létezik. De maga ez a tény és a tudás kevésnek bizonyult a valódi boldogsághoz. Részt vettem a miséken és a hittan órákon, de gyermekkorom félelemben és rettegésben telt. Tudtam, hogy tele vagyok rosszasággal (akkor még nem neveztem bűnnek), és azt is, hogy ezekért Isten büntetése és haragja száll majd rám. (Nem ismertem még Isten szeretetét és kegyelmét.) Hogy ezt a veszedelmet elkerüljem egész kicsi koromtól kétségbeesetten megpróbáltam minden „előírásnak” eleget tenni.

Nem tudtam Isten szeretetéről, csak a saját bűneim terhelődtek rám, és valójában el sem tudtam képzelni, hogy valaha tudok annyi jót tenni másokkal, hogy helyrehozzam Istennel a kapcsolatomat, amit az első emberpár elrontott. Féltem és rettegtem Istentől. Számomra Ő félelmetes és hatalmas bíró volt, aki el fog ítélni, amikor elé kerülök.

A kötelességtudaton kívül azonban valami más is hajtott Isten keresésére. Nem akartam elfogadni, hogy Isten ilyen rémisztően hátborzongató, hogy a pokolba vet azért, ha valamilyen szabályt megszegek. Tele kérdésekkel és Isten utáni vággyal vettem részt tizenegy évesen egy gyermektáborban, ahol Istenről valami újat hallottam: „Isten szeretet” (1Jn 4,8), és Isten szeret engem. Ez a felismerés megváltozatta az életem és a gondolkodásom. Isten szeret engem, és utat készített számomra, hogy közel kerülhessek Hozzá, és ezért nekem semmi mást nem kell tennem, mint elfogadnom a kegyelmét. Betöltött Isten szeretete, és szeretetteljes hívására azonnal igent mondtam, megvallottam Neki bűneimet, és kértem, hogy Szent Fia vére árán tisztítson meg.

Egyszerre mindent más színben láttam. Lelkesen beszéltem másoknak új megtapasztalásaimról – bár kevés sikerrel. Teltek az évek és én évről évre eljártam olyan helyekre, ahol Istenről a valóságot, az igazat hallottam.

A középiskolai időszakom azonban néma vegetációval telt el, mert nem volt a közelemben senki, akivel Istenről komolyan beszélgethettem volna. Egyre jobban kezdtem hasonlítani a kollégiumi szobatársaimra, de, még ha el is jártam „bulizni”, közben is folyton éreztem Isten kegyelmét, Aki nem hagyott túl mélyre süllyedni, és soha nem hagyott magamra. Tizenhét éves voltam, amikor Isten figyelmeztetését megértettem a Lukács 16,13 alapján: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak: mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikhoz ragaszkodik, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” Rám nehezedett, hogy csak egy úrnak szolgálhatok, és minden, amit teszek és mondok, az bizonyítani fogja, hogy kit választottam.

Tudtam, hogy csak Istennel lehetek igazán boldog, és biztos voltam benne, hogy Istent akarom választani. Elmondtam Neki, hogy soha nem akarok egyetlen napot vagy órát nélküle eltölteni, hogy Ő tökéletesen elég számomra, és boldoggá tesz a Vele való közösség. Valamint azt hogy szeretete és kegyelme arra buzdít, hogy egész életemet odaszánjam Neki, és Őt szolgáljam, Aki annyira szeretett, hogy az egyetlen szeretett Fiát odaadta érte a halálra, hogy én éljek. Azóta évek teltek el, de még ma is ez a vágy ég bennem, hogy Istennek tetsző életet éljek.

Visszaemlékezve, ma már egyértelmű számomra, hogy egyetlen megtérés létezik. Azóta a nap óta, hogy felismertem, Jézus helyettem, értem és miattam halt meg, mert Isten annyira szeretett és szeret ma is, átadtam Neki az életem így az Övé vagyok.