Szabó Evelin: Vele együtt egy új életben feltámadtam...

Isten igéjét, az evangéliumot szüleim révén ismertem meg. Természetes volt az együttimádkozás, a Biblia olvasása, vasárnaponként a gyülekezetbe járás. Már kiskoromtól hívőnek tartottam magamat, s mint, aki istenhittel született, valóságosnak hittem Istent, s mindazt, ami a Bibliában, írva van. (Ez elég példásan hangzik) De a legfontosabb hiányzott, a bűn ismerete, ez tejesen távol volt tőlem. Kicsit megcsalva is éreztem magam, hiába imádkoztam áhítatosan, mégsem éreztem semmi változást az életemben. Egy-egy megtérés után nem éreztem megbánást a bűnök súlyát.

Amikor nagyobb lettem azt kezdtem figyelni, hogy a hívők vajon megjátsszák-e magukat vagy tényleg különböznek a világi emberektől? Arra is gondoltam, hogy elég unalmas lehet az életük, mindig ugyanabba a közösségbe járnak, sok mindenről lemondanak… Ez valóban boldoggá teszi őket? Viszont a másik oldalon azt tapasztaltam, hogy valóságos a cél, amiért így élnek, őket ez teljesen betölti és nem vágynak a világi dolgok után.

Évekig eljárogattam a gyülekezetbe, anélkül, hogy különösebben érdekelt volna, hiába erőltettem meg magamat az ilyen alkalmakon sajnos nem értettem meg az ott elhangzottakat. Nem tudtam mi a rászorultság, szükség, terhek, kegyelem.

Tizenöt éves lehettem, amikor észrevettem nővéremen, hogy nagyon megváltozott, ő, aki korábban önző, akaratos volt (mint az elsőszülötteknél lenni szokott), nyugodt, engedékeny és csendes lett. Nem akartam elhinni, hogy csak, azért mert valaki megtér így megváltozzon, én hiába próbáltam nem tudtam hasonlót elérni. Azért is volt ilyen a reakcióm, mert éreztem, hogy itt valami komoly dolog történt, és ha ez az egész igaz, akkor én még sehol nem vagyok a megtéréshez. Volt bennem egy fajta féltékenység is ami kisebb testvérekre jellemző, de emellett annyira vágytam, hogy én is ugyanilyen lehetnék, mint ő.

Olyan gondolatok kezdtek gyötörni, hogy ha Jézus visszajön én itt maradok a nagy nyomorúságban, mert nincs új életem. Mikor reggelente felébredtem azt vártam mikor jön már be Judit a szobámba, hogy megbizonyosodjam nem történt meg éjjel az elragadtatás.

1995-ig kellett várnom Isten hívására. Akkor szilveszter este bent voltam a Gyülekezetbe és az egyik bizonyságtételnél felolvasott ige olyan mélyen érintett, amit még sosem tapasztaltam (szíven talált). Olyan különös érzés volt mintha egy hang belülről szólítana meg, mintha hirtelen megnyílna a fülem valaminek a meghallására, amire előtte süket voltam, nehéz megfogalmazni milyen érzés volt. Az Úr a 107. Zsoltáron keresztül szólt, ahol szó van a megkötözöttekről, vasláncra vertekről, akiket a szabadító Úr hálaadásra szólít fel: „adjanak most hálát szeretetéért az emberekkel tett csodáiért." Láttam magam bűneimtől vasra verve, a megkötözöttséget, amit a bűn okoz, és Isten felém nyújtja a szabadulás lehetőségét Krisztusban (sokszor hallottam ezt gyermekkoromtól fogva, de csak Isten tudta adott időben megértetni velem), és akkor világossá vált, hogy nekem is csak hálaadással kell elfogadnom ezt a csodálatos szabadítást, Jézus Krisztusban.

A szilveszteri alkalom után, másnap elmentünk Judittal sétálni, nagy örömmel mondtam el neki mi történt velem, és ő is elmondta mit végzett benne Isten. Még a kapcsolatunkat is jelentősen meghatározta ez a felismerés, szoros mély közösségünk lett.

Ettől kezdve egészen másként vettem a kezembe a bibliát (mélységeket, titkokat értettem meg belőle) és Isten üzenetét vezetését vártam minden alkalommal. A Római levélből megértettem, hogy egyszer s mindenkorra meghaltam a bűnnek Krisztusban, és Vele együtt új életben feltámadtam, nem voltak kétségeim, hogy Isten gyermeke vagyok, annál inkább voltak harcaim a hústest és az új élet között, mind a mai napig, de ha elbukom az Atyához mindig mehetek bocsánatért.