Csikós Eszter: Hű és Igaz Ő: megbocsátja bűneinket...

Hivő családban nevelkedtem, a szüleim megtért emberek, csakúgy, mint a legtöbb rokonom. Éppen ezért számomra mindig is természetes volt, hogy vasárnap gyülekezetbe megyünk, és én a testvére(i)mmel gyerekórára megyek, amit kifejezetten nagyon szerettem. Mindig kíváncsi voltam az aznapi történetre, amit ott hallottunk; volt olyan történet, amit már legalább 4-szer hallottam (otthon, gyülekezet), de nem emlékszem, hogy unatkoztam volna. Teljesen természetes volt az is, hogy otthon imádkoztunk, meg beszéltünk az Úr Jézusról. Esténként lefekvés előtt együtt énekeltünk, imádkoztunk és sokszor beszélgettünk is a gyerekszobában.

Ha nálunk ebédelt vagy vacsorázott valaki, aki nem szokott imádkozni, általában csodabogárnak néztem, és nehéz volt megérteni, hogy lehet úgy enni, hogy előtte nem imádkozik, nem köszöni meg az ételt Istennek.

Tehát teljesen belesimultam az otthoni életbe, és jól éreztem magam. Általában nem volt velem gond, nem viselkedtem kirívóan, mondhatni, hogy "rendes", érdeklődő kislány voltam. 1989-ben voltunk apukámmal egy evangélizáción a Népstadionban (Billy Graham és Johni E. voltak ott). A vége felé egyszer csak azt láttam, hogy sok-sok ember elindul lefelé a sorok között, és utána imádkoztunk. De nem tudtam, hogy miért mentek le az emberek. Hazafelé megkérdeztem apukámtól, és ő elmondta, hogy ezek az emberek átadták életüket Krisztusnak. Még otthon is sokáig beszélgettünk, már nem emlékszem pontosan rá, hiszen még 8 éves sem voltam, de megértettem valamit Isten szeretetéből, és abból, hogy vannak bűneim. Nagyon is emlékeztem egy nem sokkal előtte történt esetre, amikor becsaptam csúnyán a szüleim (meg magam is) és arra, hogy okoztam ezzel elég kellemetlen szituációt.

Tudtam, hogy Jézus értem is meghalt, és nekem nem kell mást tennem, csak elfogadnom és behívni Jézust az életembe; és akkor ott, este imádkoztam apuval. Már nem emlékszem az imádságra, de az biztos ,hogy valami elkezdődött bennem.

Eltelt néhány év, és úgy 13 évesen többször gyötörtek kétségek afelől, hogy valóban megtértem-e. Hiszen - gondoltam magamban - még olyan kicsi voltam 89-ben, lehet, hogy nem is értettem a "lényeget", nem gondoltam komolyan, meg lehet, hogy nincs is örök életem". Egyik nap is ezen vívódtam a szobámban, mikor letérdeltem és imádkoztam. Azt mondtam az Úrnak, hogy nem tudom, a gyermeke vagyok-e, de itt az életem, amely bűnös, tisztítsa meg, és mostantól lakjon Ő bennem, ha eddig nem Ő volt.

Azóta Isten megmutatta, hogy amit ígér, meg is teszi, márpedig a Bibliában azt mondja: "Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van" (Ján 3,36a), és egy másik helyen ezt olvassuk: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." (1Ján 1,9). Ma már hiszem, hogy ha valaki őszintén Istenhez fordul, és beismeri bűnös voltát, elfogadja a kegyelmet, amit Jézus halálával és feltámadásával végzett, Isten a gyermekének fogadja. És nem azt nézi, ki hány éves. Isten a gyerekszívekben is működik, mint ahogy az enyémben is tette 8 évesen, és hiszem, hogy már az akkori imám komolyan vette.

Természetesen nem lettem másnapra angyal, és ma sem vagyok az, de a megtéréssel elkezdődött egy új élet. Ebben az életben Krisztus a vezető, és ha Rá figyelek, akkor sok mindenre megtanít, mutatja az utat és formál - HA VALÓBAN RÁ FIGYELEK.