Boldizsár Attila: Hogyan találtam meg életem értelmét és célját

Nekem az a kiváltságom volt, hogy mikor még meg sem születtem, már jártam gyülekezetbe. Jobban mondva vitt édesanyám a hasában.

Teljesen természetes volt mindig nálunk, hogy minden szerdán és vasárnap gyülekezetbe mentünk, és onnan nem hiányoztunk, csak ha nagyon betegek voltunk.

Otthon a családomban is csak olyan dolgok történtek, amiért örömmel és hálával tartozok szüleimnek.

Összegezve: minden feltétele megvolt, hogy jó keresztyén életet élhettem volna. Mégsem így történt. Bár a sok gyülekezeti alkalom megtette a hatását, és megtanultam, hogyan is kell viselkednem, hogy jó gyereknek látsszak, de ez csak színjáték volt, nem valóság. A valóság egészen más volt.

Hetedikes koromig, nagynak és erősnek gondoltam magam. Cigarettáztam, csajoztam, verekedtem, vasárnap pedig mentem a gyülekezetbe, és úgy csináltam, mintha minden jól menne körülöttem. Kettős életet éltem. Ez pedig nem mehetett sokáig.

13 éves koromig, bár viszonylag csendes gyerek voltam, nem volt semmi olyan rossz, amiben nem szerepeltem volna. Loptam, bár nem volt rá szükségem. Pontosan tudtam, hogyan kell viselkedni a lányokkal, mégsem így viszonyultam hozzájuk. Cigarettáztam, bár volt, amikor rosszul lettem tőle. Otthon nem tudtam hogy eltitkolni, egész tubus fogkrémet tömtem a számba, hogy elvegye a szagát, de nem sikerült. Volt, mikor Budapesten a nagykörútra bevillamosoztam, hogy mindenki lássa, mekkora nagy vagány gyerek vagyok, hogy szivarozom. Vettem egy hatalmas Csongor szivart (ami alig fért a számba akkora volt), és ott mutogattam magam. Mikor egy bácsi részvéttel megkérdezte, hogy nem erős az neked kisfiam? – akkor én büszkén mondtam, hogy: dehogy, hozzá vagyok szokva!

Ez addig tartott, amíg egyszer, mikor hazamentem, már olyan cigarettabűz terjedt belőlem, hogy magam sem gondoltam, hogy a fogkrém erre megoldást ad. Mivel hívő szüleim soha nem cigarettáztak, ezért nekik messziről bűzlöttem. Hazamenve berohantam a WC-re, és ettem, ettem a fogkrémet, amíg volt belőle, de tudtam, ez nem segít rajtam. Édesanyám ott állt az ajtóban, és várt rám, egyszer ki kellett, hogy menjek. Akkor már tudtam, itt valami történni fog! Féltem, hogy most nagyon elver. Ritkán kaptam ki, de ez alkalommal rákészültem, mert világos volt, hogy jogosan kapok ki. Ezzel a tudattal, keményen elkészülve a verésre (nehogy puhánynak gondoljanak), léptem ki a WC ajtaján. Édesanyám tényleg ott állt, és várt rám. Mikor kiléptem, vártam, hogy kezdődik a „nevelés” a fakanállal, de nem történt semmi. Álltam, és vártam, és édesanyám is állt, és nézett. Mikor végre rá mertem nézni, akkor láttam, hogy sír! Ő sírt! Ez olyan mélyen érintett, hogy a dohányzást abbahagytam akkor. Mikor nyúltam volna a cigarettáért, mindig édesanyám könnyes szemét láttam magam előtt, és már nem is kellett a cigaretta.

Mikor iskolaverekedés volt, akkor büszke voltam, mert külön kértek engem is, hogy menjek velük. Egyik teljes osztály verte a másikat, néha véresre. Hogy miért? Azóta sem jöttem rá.

Részemről egy indok volt minderre: nem akartam, hogy az osztálytársaim lenézzenek. Mindent elkövettem, hogy kemény fickónak tartsanak.

Természetet szerető gyerek voltam mindig, ezért hacsak tehettem, mentem a szabadba, a Budai-hegységbe. Sokat kirándultam ott, sokszor egyedül is, és a végén már szinte minden helyét úgy ismertem, mint a tenyeremet. Volt egy kicsiny barlang is, inkább csak lyuk lehetett, amibe megpróbáltam bemászni. Olyan szűk volt, hogy vékony gyerek létemre sem fértem be, mindig beszorultam. No az a beszorulás nekem szörnyű volt mindig! Nem mintha nem tudtam volna kijönni, hanem egy ének hangjai indultak el mindig a fejemben: Hegyek essetek rám mert Ő jön, hegyek essetek rám mert Ő jön…

Mint a villámcsapás volt nekem ez mindig. Mi van, ha Ő jön? Tudtam, hogy Jézus Krisztus bármikor visszajöhet, hogy az övéit magával vigye, akik pedig nem az övéi, azok itt maradnak, és azután következik az ítélet. Biztosan tudtam, hogy ha akkor abban a percben jött volna vissza, nekem az ítélet jutott volna!

Máskor, mikor mentem haza, beléptem az ajtón, és nagyot köszöntem, várva, hogy valaki válaszol. Néhányszor éppen nem volt senki ott, végigjártam a lakást, és sehol senki! Azt a rémületet nem tudom leírni, ami akkor bennem volt! Mi van, ha visszajött Jézus Krisztus, és én itt maradtam!

Sajnos ezek a figyelmeztetések nem segítettek hozzá, hogy rendezzem életemet Isten előtt. Hiába tudtam mindent, túl nagy volt a világi barátok csábítása.

Hetedikes iskolaév végén, a nyári szünetben meghívtak Dömösre engem is a gyülekezet fiataljaival együtt. Nem akartam elmenni. Féltem, hogy megint csak istentiszteletre kell menni, amit én nagyon-nagyon untam. Mindig csak azt vártam, hogy mikor lesz már vége, és hiába ültem ott példásan, nem érdekelt, hogy miről volt szó.

Miután bíztattak erősen, hogy menjek el, próbáljam ki legalább egyszer, többnyire kirándulás, játék lesz, és csak kevés beszéd, ezek után elmentem. A hely tetszett is, de az első napon majdnem összeverekedtem másik két fiúval, akik hasonló módon lehettek ott, mint én. A tábor viszont tényleg jó volt, sokat kirándultunk, és az a kis beszédet is ki lehetett bírni. Valahogy mintha még oda is figyeltem volna. A légkör olyan volt, hogy oda tudtam figyelni.

Az utolsó nap utolsó alkalmáig keményen tartottam magam, hogy én csak olyan kívülálló módon veszek részt az egészen, mint aki valóban csak a kirándulásért van jelen. Isten azonban munkálkodott bennem! Szórta az Ige-magvakat a szívembe, és úgy tűnt, némelyik jó földbe került. Az utolsó körkérdést még megúsztam valahogy, valami semmitmondó válasszal, de mikor utána imádkozni kezdtünk, akkor összetörtem belülről. Megutáltam magam, és szinte magam sem értettem, hogyan tehetek ilyet Istennel! Ő annyira szeret, hogy Fiát odaadta érettem, hogy ne menjek az ítéletre, hanem boldogan várhassam, hogy amikor visszajön, engem is elvigyen, elragadjon magával az örök boldogságba. Ehelyett én makacsul ragaszkodtam bűnös életemhez, és nem akartam elfogadni a felém nyújtott kegyelmet. Sírva álltam ott Isten előtt, és bár szép szavakat nem tudtam mondani, Isten, aki a szíveket vizsgálja, pontosan tudta, hogy mi történik velem, és akkor, ott, kitártam szívemet, és Jézus Krisztus beköltözött az életembe.

Azóta sok minden történt velem, de azt tudom, hogy ez volt életem legfontosabb döntése, bár még 14 éves sem voltam akkor. Fiatal korom ellenére, Isten komolyan vette megtérésemet. Sokszor eltávolodtam szerető mennyei Atyámtól, de Ő nem felejtette el döntésemet, és szeretete mindig visszavonzott a helyes útra.

Nagyon nehéz volt ezzel az új élettel visszatérnem a régi osztálytársaim közé. A régi barátok csábítása erősebb volt, mint a vágyam, hogy mostantól másképpen éljek. Ez egészen addig tartott, amíg új barátokat nem találtam. Olyan barátokat, akik szintén ezt az utat akarták követni, szintén ott lakott a szívükben az Úr Jézus. Ezzel az új baráti társasággal rendszeresen találkoztunk azután, kirándultunk, beszélgettünk az életünkről, hogy hogyan lehet megvalósítani azt, amit a Bibliában olvasunk, együtt jártunk gyülekezetbe.

Utólag visszatekintve, úgy látom, hogy nagyon nagy szerepe volt az életemben ennek a hívő baráti társaságnak. Hozzásegítettek, hogy megmaradjak ezen az új úton, és nem sodortak el a régi barátok a bűnökbe, a rossz társaságba.

Éppen ezért nagyon örülök annak, hogy hasonló, Isten útjára segítő baráti társaság kialakítására van lehetőség a KIFI-ben.

Boldizsár Attila