Varga Rita: Jobb az Úrban bízni, mint az emberekben reménykedni

Nem hívő családba születtem. Az általános iskolában eltöltött viszonylag csendes nyolc év után, úgy éreztem kinyílt a világ. A gimnázium első évét arra használtam, hogy bepótoljam azokat a csendes éveket, minden hétvégén koncertek, bulizás. Nagyon élveztem, mert sok új haver volt, akikkel a bulik előtt kocsmáztunk, úgy éreztem megtaláltam a helyem, barátokra vágytam és társaságra, szeretetre és, hogy ne legyek magányos. Sok barátom volt, úgy éreztem, sokat számítok nekik. Párkapcsolat is kellett, hiszen hozzátartozott az elvárt életvitelhez, mindenkinek volt, nem akartam kilógni a sorból, és jó volt, hogy valaki mindig mellettem, van és meghallgat.

Egy idő után azonban, kezdtem nagyon üresnek érezni ezeket, kifizettem a koncertbelépőket, és az, hogy arra sem tudtam visszaemlékezni, milyen számokat játszottak kifejezetten nyomasztó volt. Rájöttem, hogy ez tulajdonképpen menekülés, a kirekesztettségből belesodródtam ebbe, azért, hogy ne legyek többé egyedül és feladtam saját személyiségemet. Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall? Lukács 9,25.

Úgy döntöttem nekem ez nem kell, persze addigra már beszívott ez a közeg, ez a társaság, ez az életstílus, nem bírtam kitörni. „Saját bűnei fogják meg a bűnöst, és saját vétkei kötözik meg.” Példabeszédek 5,22.

Ez után egyetemre mentem, ott ugyanazt láttam, de én már nem vettem részt benne. A régi, jó „barátok” eltűntek, amikor azt mondtam, nem megyek velük inni. Hiába ajánlottam más szórakozási lehetőségeket, nem engem szerettek, hanem az együtt ivást, az együtt bulizást. Egy idő után többet már nem hívtak, ekkor jött egy nagyon mély depressziós időszak az életemben.

Ezzel párhuzamosan életem más területein is rosszul mentek a dolgok, mint a legtöbb kamasz én is „nyomasztónak” találtam a szüleimet, hiszen gátoltak a kibontakozásban, abban, hogy igazán azt tehessem, amit én akarok. Mindig vita volt otthon, állandóan visszaszóltam, sosem akartam azt tenni, amit ők akartak, ez ugye állandó konfliktushelyzetek szült. Nem volt olyan hétvége, hogy ne lett volna legalább egy nagy kiabálás otthon, aztán persze sírás és ajtócsapkodás következett. Aztán amikor elmaradtak a bulik és a „barátok” is és egyedül maradtam, a szüleimmel való problémás viszony azért megmaradt. Nem láttam a kiutat, nem találtam megoldást, szenvedtem, szenvedtem az emberektől, akik körülvettek, szenvedtem a saját életemtől, szenvedtem az önsajnálattól. Csalódtam a barátaimban, a világban, az életemben, magamban. „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” Zsoltárok 118,8.

Innentől már csak az éltetett, hogy el kell mennem ebből az országból, külföldön megtalálom majd a megnyugvást, ott jobb lesz, elmenekülök.

Aztán 2007 nyarán egy régi ismerős (Szú) elhívott a KIFI-be. Nagyon jól éreztem magam, bár az elején kissé elveszett voltam és sok minden fura volt. Először nem tudtam hová tenni, hogy minden étkezés előtt imádkoztak és, hogy alkalmak voltak, melyeken Jézus Krisztusról, a Szent Szellemről, Istenről és az Ő Igéjéről volt szó.

Amikor közeledett a tábor vége, azt éreztem, nem szeretnék hazamenni, taszító volt a régi életem. Arra gondoltam már mindig hívők között szeretnék lenni, mert egy másik fajta életet láttam, hogy még sincs minden veszve, hogy van más lehetőség is, és hogy egyáltalán van lehetőség és nem csak a nagy semmi. Úgy éreztem, végre lehet célja az életemnek. Istennel akartam együtt lenni. A tábor után, amikor hazamentem, nem éreztem otthon magam, nem nagyon jöttem ki a szobámból, a táborban kapott hívő könyveket olvastam és persze a Bibliát. Célul tűztem ki magam elé, hogy mindent meg akarok tudni. Éreztem, hogy nagy változás következik be az életemben. Aztán egyik este, miután a Bibliát olvastam, elcsendesedtem és imádkoztam az Úrhoz, hogy bocsássa meg a bűneimet. Annyira rám nehezedett, hogy mennyi szörnyű dolgot tettem életemben, de akkor már tudtam, hogy van szabadulás, hogy Jézus Krisztus kifizette az árat az én bűneimért is, és, hogy az az Isten, aki a világot megteremtette, az, aki mindenek felett áll, és mindenható, engem is szeret. És értem is halálba adta az egyszülött Fiát. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János 3,16. Sírtam, hogy mivel érdemeltem ki ezt, hogy én, aki egész életemben kicsapongó, romboló életvitelt folytattam és egy kis senki vagyok, én is fontos lehetek, és engem is ugyanúgy szeret az Isten. „És mindazt, amit hittel kértek imádságotokban, megkapjátok.” Máté 21,22. Boldog voltam és nyugodt, békességem volt, éreztem, hogy megtaláltam, amit mindig is kerestem.

És, ami az óta is mindig megnyugvással tölt el, ha nehézségek adódnak: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” Zsoltárok 46,2