Balázs Dániel: Isten kegyelme és szeretete megtalált...

1975-ben 14 évesen tértem meg egy ifjúsági táborban. Megtérésemig nem különbözött az életem a többi hasonló korú fiútól. Nem szerettünk otthon lenni, csavarogtunk, beat- és rock zenét bömböltettünk az utcán egy kis táskarádión.

Hívő szüleim és a hét testvérem közül a harmadik voltam a családban. Hiperaktív gyerek voltam (legalábbis ma így hívják), ami azt jelentette, hogy mindent szerettem csinálni, ami a mozgással függött össze. Szerettem kirándulni, focizni, futni, úszni, vízilabdázni, stb.

Mint említettem hívő szüleim voltak. Azóta sokat gondolkoztam, ha valakinek hívő szülei van(nak), a gyermekei(k) is azok lesznek-e? Mennyire jelent ez kiváltságot? Semennyire. A hívők szülők előnyt jelentenek, de nem tesznek hívővé. Egyedül Isten kegyelme és elhívása a mérvadó. Gyerekkoromban édesanyám olvasott gyermektörténeteket, amelyeket szívesen hallgattam. Szerettem beleélni magam a történetekbe és álmodozni róla. Nem az értelmemmel fogtam fel, hanem a lelkem érezte meg azt, hogy Isten szereti az embereket – köztük engem. Értelmemmel édesapám foglalkozott. Igetanulmányozás révén jutottam el egyre jobban Isten megismerésében. Megismerkedtem a héber és görög nyelv rejtelmeivel is. De ez nem változtatta meg az életemet. Ennek ellenére

fiatal koromban vad és fékezhetetlen voltam. Több általános iskolát megjártam. Szerettem, ha a társaságban a középpontban vagyok és ha fölfigyelnek rám. Ez nem mindig volt így és ez zavart. Gyermekkoromban Keresztyén Testvérgyülekezetbe jártam. Itt ismerkedtem meg hasonló korú fiatalokkal, akik közül néhánnyal jó viszonyba kerültem. Főleg azokkal, akikkel jókat lehetett marháskodni. Ilyen kevés volt. Gyülekezetbe is megszokásból és a szülőkkel mentem. Hatással nem volt rám. Itt ismerkedtem néhány felnőttel, akik összeszedték a kallódó fiatalokat – mint engem – és foglalkoztak velünk. Jártam „csirimpó” alkalmakra is (így hívtak bennünket), ahol lakásokon tanulmányoztuk a Bibliát, beszélgettünk problémákról, amelyek éppen aktuálisak voltak számunkra. Így kerültem nyári táborokba, ahol több fiatallal együtt töltöttük a szabad időnket. 1975-öt írunk. Befejeztem általános iskolai tanulmányaimat. Új, ismeretlen jövő elé nézek. Nyári táborba hívtak egy hétre. Szívesen mentem. Kb. 25 velem egykorú fiatallal voltunk együtt. Első este ismerkedés és egy körkérdés volt. Ki miért jött el ebbe a táborba? Nem szerettem a körkérdéseket. Szerettem volna, ha békén hagynak. Vége felé került rám a sor. Előttem majdnem mindenki azt mondta, hogy át szeretné adni az életét Krisztusnak és meg szeretne változni. Úgy gondoltam, hogyha én is ezt mondom, akkor békén hagynak és nem kérdezősködnek tovább. Így is volt. Nem mertem megmondani, hogy csak azért jöttem, hogy jól érezzem magam. A témára nem emlékszem, az alkalmak unalmasak voltak. Alig vártam, hogy focizhassak vagy kirándulhassak. Eltelt a hét. Zárásként újból leültünk közösen beszélgetni. Körkérdés az volt, hogy ki mit kapott ez a hét alatt, és amiért jött azt elérte vagy megkapta-e? Nyugtalan voltam. Nem jutott az eszembe semmi. Amikor rám került a sor, gyorsan azt mondtam, hogy jól éreztem magam, sokat tanultam felhasználom majd azt amit itt tanultam az életben, és gyorsan továbbadtam a szót. Éreztem, hogy nem igaz amit mondok. Kényelmetlenül éreztem magam. Nem szabadultam meg a kényelmetlen állapotból, mert egy kérdést tettek föl nekem. Te azt mondtad az elején, hogy át akarod adni az életedet Krisztusnak? Még mindig azt gondolod? Menekülni akartam ebből a kényelmetlen helyzetből. Még nem akartam megtérni. Isten nem így gondolta. Következő kérdés az volt, hogy miért halogatnám a megtérést, ha ezt én is szeretném. Hiszen Isten semmilyen feltételt nem szabott, hozzá jutni, csak fogadjam el és köszönjem meg az Ő kegyelmét és szeretetét. Isten munkálkodott bennem. Isten volt az, aki ezeket a kérdéseket nekem szegezte. Komolyan el kellett gondolkoznom a hallottakon. Mit is akarok az életemmel? A megtérés számomra, mint fogalom misztikusnak és távolinak tűnt. Úgy gondoltam, hogy valamit tennem kell vagy ki kell érdemelnem Isten kegyét (kegyelmét). Úgy gondoltam, hogy később talán eljutok erre a szintre. De a hallottak nem ezt jelentették. Semmit nem kell tenned! Ajándékként adja számodra. Szeretnéd elfogadni Isten kegyelmét és vele szeretetét? Nem volt kiút. Isten szeretete legyőzött. Ekkor egyszerűen azt mondta a vezetőnk, hogy köszönjem meg Istennek, ezt a kegyelmet. Ekkor imádkoztam először Istenhez tiszta szívből.

Lehet, hogy sokaknak feltűnt, hogy nem írtam igeverseket, amelyek segítettek volna a megtérésben. Igen ez így volt. Isten hívása személyesen szólt hozzám. Az igeversek később játszottak és játszanak ma is fontos szerepet az életemben. Többek között az Ef 2,8-9: „Mert kegyelemben vagytok megmentettek hit (hűség) által, és ez nem a magatokéból van: Isten (áldozati) ajándéka az, nem tettekből, nehogy bárki dicsekedhessen.”