1975-ben 14 évesen tértem meg egy ifjúsági táborban. Megtérésemig nem különbözött az életem a többi hasonló korú fiútól. Nem szerettünk otthon lenni, csavarogtunk, beat- és rock zenét bömböltettünk az utcán egy kis táskarádión.

Hívő szüleim és a hét testvérem közül a harmadik voltam a családban. Hiperaktív gyerek voltam (legalábbis ma így hívják), ami azt jelentette, hogy mindent szerettem csinálni, ami a mozgással függött össze. Szerettem kirándulni, focizni, futni, úszni, vízilabdázni, stb.

Mint említettem hívő szüleim voltak. Azóta sokat gondolkoztam, ha valakinek hívő szülei van(nak), a gyermekei(k) is azok lesznek-e? Mennyire jelent ez kiváltságot? Semennyire. A hívők szülők előnyt jelentenek, de nem tesznek hívővé. Egyedül Isten kegyelme és elhívása a mérvadó. Gyerekkoromban édesanyám olvasott gyermektörténeteket, amelyeket szívesen hallgattam. Szerettem beleélni magam a történetekbe és álmodozni róla. Nem az értelmemmel fogtam fel, hanem a lelkem érezte meg azt, hogy Isten szereti az embereket – köztük engem. Értelmemmel édesapám foglalkozott. Igetanulmányozás révén jutottam el egyre jobban Isten megismerésében. Megismerkedtem a héber és görög nyelv rejtelmeivel is. De ez nem változtatta meg az életemet. Ennek ellenére

fiatal koromban vad és fékezhetetlen voltam. Több általános iskolát megjártam. Szerettem, ha a társaságban a középpontban vagyok és ha fölfigyelnek rám. Ez nem mindig volt így és ez zavart. Gyermekkoromban Keresztyén Testvérgyülekezetbe jártam. Itt ismerkedtem meg hasonló korú fiatalokkal, akik közül néhánnyal jó viszonyba kerültem. Főleg azokkal, akikkel jókat lehetett marháskodni. Ilyen kevés volt. Gyülekezetbe is megszokásból és a szülőkkel mentem. Hatással nem volt rám. Itt ismerkedtem néhány felnőttel, akik összeszedték a kallódó fiatalokat – mint engem – és foglalkoztak velünk. Jártam „csirimpó” alkalmakra is (így hívtak bennünket), ahol lakásokon tanulmányoztuk a Bibliát, beszélgettünk problémákról, amelyek éppen aktuálisak voltak számunkra. Így kerültem nyári táborokba, ahol több fiatallal együtt töltöttük a szabad időnket. 1975-öt írunk. Befejeztem általános iskolai tanulmányaimat. Új, ismeretlen jövő elé nézek. Nyári táborba hívtak egy hétre. Szívesen mentem. Kb. 25 velem egykorú fiatallal voltunk együtt. Első este ismerkedés és egy körkérdés volt. Ki miért jött el ebbe a táborba? Nem szerettem a körkérdéseket. Szerettem volna, ha békén hagynak. Vége felé került rám a sor. Előttem majdnem mindenki azt mondta, hogy át szeretné adni az életét Krisztusnak és meg szeretne változni. Úgy gondoltam, hogyha én is ezt mondom, akkor békén hagynak és nem kérdezősködnek tovább. Így is volt. Nem mertem megmondani, hogy csak azért jöttem, hogy jól érezzem magam. A témára nem emlékszem, az alkalmak unalmasak voltak. Alig vártam, hogy focizhassak vagy kirándulhassak. Eltelt a hét. Zárásként újból leültünk közösen beszélgetni. Körkérdés az volt, hogy ki mit kapott ez a hét alatt, és amiért jött azt elérte vagy megkapta-e? Nyugtalan voltam. Nem jutott az eszembe semmi. Amikor rám került a sor, gyorsan azt mondtam, hogy jól éreztem magam, sokat tanultam felhasználom majd azt amit itt tanultam az életben, és gyorsan továbbadtam a szót. Éreztem, hogy nem igaz amit mondok. Kényelmetlenül éreztem magam. Nem szabadultam meg a kényelmetlen állapotból, mert egy kérdést tettek föl nekem. Te azt mondtad az elején, hogy át akarod adni az életedet Krisztusnak? Még mindig azt gondolod? Menekülni akartam ebből a kényelmetlen helyzetből. Még nem akartam megtérni. Isten nem így gondolta. Következő kérdés az volt, hogy miért halogatnám a megtérést, ha ezt én is szeretném. Hiszen Isten semmilyen feltételt nem szabott, hozzá jutni, csak fogadjam el és köszönjem meg az Ő kegyelmét és szeretetét. Isten munkálkodott bennem. Isten volt az, aki ezeket a kérdéseket nekem szegezte. Komolyan el kellett gondolkoznom a hallottakon. Mit is akarok az életemmel? A megtérés számomra, mint fogalom misztikusnak és távolinak tűnt. Úgy gondoltam, hogy valamit tennem kell vagy ki kell érdemelnem Isten kegyét (kegyelmét). Úgy gondoltam, hogy később talán eljutok erre a szintre. De a hallottak nem ezt jelentették. Semmit nem kell tenned! Ajándékként adja számodra. Szeretnéd elfogadni Isten kegyelmét és vele szeretetét? Nem volt kiút. Isten szeretete legyőzött. Ekkor egyszerűen azt mondta a vezetőnk, hogy köszönjem meg Istennek, ezt a kegyelmet. Ekkor imádkoztam először Istenhez tiszta szívből.

Lehet, hogy sokaknak feltűnt, hogy nem írtam igeverseket, amelyek segítettek volna a megtérésben. Igen ez így volt. Isten hívása személyesen szólt hozzám. Az igeversek később játszottak és játszanak ma is fontos szerepet az életemben. Többek között az Ef 2,8-9: „Mert kegyelemben vagytok megmentettek hit (hűség) által, és ez nem a magatokéból van: Isten (áldozati) ajándéka az, nem tettekből, nehogy bárki dicsekedhessen.”

Keresztyén családban nőttem fel. Ebből kifolyólag sokat hallottam Istenről. Eljártam gyülekezetbe (igazából csak azért, mert kötelező volt), illetve gyerektáborokba. Gyermekként kerültem el először Tóalmásra. Emlékszem mennyire magával ragadott az ottani lendület. Irigykedve néztem a sok fiatalt, akik boldogan tettek bizonyságot Jézusról. Vágyat éreztem arra, hogy Isten követője legyek. A záró alkalmon, lehetőséget kapott mindenki arra, hogy felállással jelezze, hogy átadta az életét. Ezt boldogan meg is tettem. Viszont ahogy elkezdődött az iskola és jöttek a régi barátok, visszatérő élmények, úgy lankadt a lelkesedésem is Isten felé. A csendességes naplóm a szekrény mélyére került, és nem vágytam közösségben lenni az Úrral. Persze az újabb nyár eljöttével ismét elmentem… lelkesedtem… aztán jött megint a következő tanév. Ez így ment nálam néhány éven keresztül… Tóalmáson szinte visszatérő nyári megtérőnek számítottam.

A mélypont 14-17 éves koromban volt. Akkor már önként eszembe sem jutott, hogy elmenjek keresztyén fiatalok közé, vagy akár gyülekezetbe. A világban kezdtem el „szerencsét próbálni”. Motivált, hogy ez már oly sok mindenkinek megadatott, a közvetlen környezetemben is. Elhitettem magammal, ha a világ értékrendje szerint élek, akkor boldog leszek. Valójában minden egyes törekvésem kudarcba fulladt. Makacs, önző, lázadó korszakomat éltem. Figyelmen kívül hagytam a szüleim tanácsait és nem utolsó sorban Isten visszaváró szavát. Ma már tudom, hogy Isten azokban az években mellettem volt, mert nem engedte megvalósítani sok olyan döntésemet, amik tönkretették volna az életem.

A fordulópont 2002-2003 között történt. Egyik lényeges esemény, hogy akkor alakult a Keresztyén Fiatalok Társasága (KIFI). Hosszú idő után újra keresztyének közt találtam magam. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ők is hasonló gondokkal küszködnek, sőt voltak az enyémnél jóval összetörtebb életek is. Kerestem valami reménysugarat, amely reményt adhatott volna. Az ott hallottak és tapasztaltak hatására változtatni akartam a bűnös életemen. Kerestem gyülekezetet, és újra eljártam közösségi alkalmakra, rendezvényekre. És szép lassan sikerült elengednem azokat a világi megkötözöttségeimet, amik elválasztottak Istentől.

17 és fél évesen, egyik este imádságban kértem Isten bűnbocsánatát. Majd kiugrottam a bőrömből annyira nagy volt a szívemben a vágy, hogy elmondhassam Istennek mennyire szeretem. 2Kor 5,14-15 „Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” Jézus Krisztus meghalt a golgotai kereszten azért, hogy megmentsen. Ott volt végig velem, az életem része akart lenni. Zörgette azt a kis ajtót, amit oly sokszor figyelmen kívül hagytam. Életem legjobb döntése volt, hogy beengedtem és így érte, vele élhetek. 2008 október 05-én bemerítkeztem. Ezzel is engedelmeskedve Istennek, Aki kimentett a halálból.

Most is vannak nehézségeim és harcaim és tudom, hogy lesznek is, de minden egyes próba és küzdelem után egyre közelebb kerülök Őhozzá, mint eddig bármikor. Jó felismernem azt, hogy szükségem van Rá! Azt is jó tudnom, hogy teljes hittel és bizalommal helyezhetem életem az Ő kezébe. Jer 29,11: „Mert csak én tudom mi a tervem veletek. Így szól az Úr: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.”

Nekem az a kiváltságom volt, hogy mikor még meg sem születtem, már jártam gyülekezetbe. Jobban mondva vitt édesanyám a hasában.

Teljesen természetes volt mindig nálunk, hogy minden szerdán és vasárnap gyülekezetbe mentünk, és onnan nem hiányoztunk, csak ha nagyon betegek voltunk.

Otthon a családomban is csak olyan dolgok történtek, amiért örömmel és hálával tartozok szüleimnek.

Összegezve: minden feltétele megvolt, hogy jó keresztyén életet élhettem volna. Mégsem így történt. Bár a sok gyülekezeti alkalom megtette a hatását, és megtanultam, hogyan is kell viselkednem, hogy jó gyereknek látsszak, de ez csak színjáték volt, nem valóság. A valóság egészen más volt.

Hetedikes koromig, nagynak és erősnek gondoltam magam. Cigarettáztam, csajoztam, verekedtem, vasárnap pedig mentem a gyülekezetbe, és úgy csináltam, mintha minden jól menne körülöttem. Kettős életet éltem. Ez pedig nem mehetett sokáig.

13 éves koromig, bár viszonylag csendes gyerek voltam, nem volt semmi olyan rossz, amiben nem szerepeltem volna. Loptam, bár nem volt rá szükségem. Pontosan tudtam, hogyan kell viselkedni a lányokkal, mégsem így viszonyultam hozzájuk. Cigarettáztam, bár volt, amikor rosszul lettem tőle. Otthon nem tudtam hogy eltitkolni, egész tubus fogkrémet tömtem a számba, hogy elvegye a szagát, de nem sikerült. Volt, mikor Budapesten a nagykörútra bevillamosoztam, hogy mindenki lássa, mekkora nagy vagány gyerek vagyok, hogy szivarozom. Vettem egy hatalmas Csongor szivart (ami alig fért a számba akkora volt), és ott mutogattam magam. Mikor egy bácsi részvéttel megkérdezte, hogy nem erős az neked kisfiam? – akkor én büszkén mondtam, hogy: dehogy, hozzá vagyok szokva!

Ez addig tartott, amíg egyszer, mikor hazamentem, már olyan cigarettabűz terjedt belőlem, hogy magam sem gondoltam, hogy a fogkrém erre megoldást ad. Mivel hívő szüleim soha nem cigarettáztak, ezért nekik messziről bűzlöttem. Hazamenve berohantam a WC-re, és ettem, ettem a fogkrémet, amíg volt belőle, de tudtam, ez nem segít rajtam. Édesanyám ott állt az ajtóban, és várt rám, egyszer ki kellett, hogy menjek. Akkor már tudtam, itt valami történni fog! Féltem, hogy most nagyon elver. Ritkán kaptam ki, de ez alkalommal rákészültem, mert világos volt, hogy jogosan kapok ki. Ezzel a tudattal, keményen elkészülve a verésre (nehogy puhánynak gondoljanak), léptem ki a WC ajtaján. Édesanyám tényleg ott állt, és várt rám. Mikor kiléptem, vártam, hogy kezdődik a „nevelés” a fakanállal, de nem történt semmi. Álltam, és vártam, és édesanyám is állt, és nézett. Mikor végre rá mertem nézni, akkor láttam, hogy sír! Ő sírt! Ez olyan mélyen érintett, hogy a dohányzást abbahagytam akkor. Mikor nyúltam volna a cigarettáért, mindig édesanyám könnyes szemét láttam magam előtt, és már nem is kellett a cigaretta.

Mikor iskolaverekedés volt, akkor büszke voltam, mert külön kértek engem is, hogy menjek velük. Egyik teljes osztály verte a másikat, néha véresre. Hogy miért? Azóta sem jöttem rá.

Részemről egy indok volt minderre: nem akartam, hogy az osztálytársaim lenézzenek. Mindent elkövettem, hogy kemény fickónak tartsanak.

Természetet szerető gyerek voltam mindig, ezért hacsak tehettem, mentem a szabadba, a Budai-hegységbe. Sokat kirándultam ott, sokszor egyedül is, és a végén már szinte minden helyét úgy ismertem, mint a tenyeremet. Volt egy kicsiny barlang is, inkább csak lyuk lehetett, amibe megpróbáltam bemászni. Olyan szűk volt, hogy vékony gyerek létemre sem fértem be, mindig beszorultam. No az a beszorulás nekem szörnyű volt mindig! Nem mintha nem tudtam volna kijönni, hanem egy ének hangjai indultak el mindig a fejemben: Hegyek essetek rám mert Ő jön, hegyek essetek rám mert Ő jön…

Mint a villámcsapás volt nekem ez mindig. Mi van, ha Ő jön? Tudtam, hogy Jézus Krisztus bármikor visszajöhet, hogy az övéit magával vigye, akik pedig nem az övéi, azok itt maradnak, és azután következik az ítélet. Biztosan tudtam, hogy ha akkor abban a percben jött volna vissza, nekem az ítélet jutott volna!

Máskor, mikor mentem haza, beléptem az ajtón, és nagyot köszöntem, várva, hogy valaki válaszol. Néhányszor éppen nem volt senki ott, végigjártam a lakást, és sehol senki! Azt a rémületet nem tudom leírni, ami akkor bennem volt! Mi van, ha visszajött Jézus Krisztus, és én itt maradtam!

Sajnos ezek a figyelmeztetések nem segítettek hozzá, hogy rendezzem életemet Isten előtt. Hiába tudtam mindent, túl nagy volt a világi barátok csábítása.

Hetedikes iskolaév végén, a nyári szünetben meghívtak Dömösre engem is a gyülekezet fiataljaival együtt. Nem akartam elmenni. Féltem, hogy megint csak istentiszteletre kell menni, amit én nagyon-nagyon untam. Mindig csak azt vártam, hogy mikor lesz már vége, és hiába ültem ott példásan, nem érdekelt, hogy miről volt szó.

Miután bíztattak erősen, hogy menjek el, próbáljam ki legalább egyszer, többnyire kirándulás, játék lesz, és csak kevés beszéd, ezek után elmentem. A hely tetszett is, de az első napon majdnem összeverekedtem másik két fiúval, akik hasonló módon lehettek ott, mint én. A tábor viszont tényleg jó volt, sokat kirándultunk, és az a kis beszédet is ki lehetett bírni. Valahogy mintha még oda is figyeltem volna. A légkör olyan volt, hogy oda tudtam figyelni.

Az utolsó nap utolsó alkalmáig keményen tartottam magam, hogy én csak olyan kívülálló módon veszek részt az egészen, mint aki valóban csak a kirándulásért van jelen. Isten azonban munkálkodott bennem! Szórta az Ige-magvakat a szívembe, és úgy tűnt, némelyik jó földbe került. Az utolsó körkérdést még megúsztam valahogy, valami semmitmondó válasszal, de mikor utána imádkozni kezdtünk, akkor összetörtem belülről. Megutáltam magam, és szinte magam sem értettem, hogyan tehetek ilyet Istennel! Ő annyira szeret, hogy Fiát odaadta érettem, hogy ne menjek az ítéletre, hanem boldogan várhassam, hogy amikor visszajön, engem is elvigyen, elragadjon magával az örök boldogságba. Ehelyett én makacsul ragaszkodtam bűnös életemhez, és nem akartam elfogadni a felém nyújtott kegyelmet. Sírva álltam ott Isten előtt, és bár szép szavakat nem tudtam mondani, Isten, aki a szíveket vizsgálja, pontosan tudta, hogy mi történik velem, és akkor, ott, kitártam szívemet, és Jézus Krisztus beköltözött az életembe.

Azóta sok minden történt velem, de azt tudom, hogy ez volt életem legfontosabb döntése, bár még 14 éves sem voltam akkor. Fiatal korom ellenére, Isten komolyan vette megtérésemet. Sokszor eltávolodtam szerető mennyei Atyámtól, de Ő nem felejtette el döntésemet, és szeretete mindig visszavonzott a helyes útra.

Nagyon nehéz volt ezzel az új élettel visszatérnem a régi osztálytársaim közé. A régi barátok csábítása erősebb volt, mint a vágyam, hogy mostantól másképpen éljek. Ez egészen addig tartott, amíg új barátokat nem találtam. Olyan barátokat, akik szintén ezt az utat akarták követni, szintén ott lakott a szívükben az Úr Jézus. Ezzel az új baráti társasággal rendszeresen találkoztunk azután, kirándultunk, beszélgettünk az életünkről, hogy hogyan lehet megvalósítani azt, amit a Bibliában olvasunk, együtt jártunk gyülekezetbe.

Utólag visszatekintve, úgy látom, hogy nagyon nagy szerepe volt az életemben ennek a hívő baráti társaságnak. Hozzásegítettek, hogy megmaradjak ezen az új úton, és nem sodortak el a régi barátok a bűnökbe, a rossz társaságba.

Éppen ezért nagyon örülök annak, hogy hasonló, Isten útjára segítő baráti társaság kialakítására van lehetőség a KIFI-ben.

Boldizsár Attila

Én is csak azt tudom elmondani, mint a többiek, hogy keresztyén családba születtem. Szüleim minden hétvégén és csütörtökön vittek magukkal imaházba, ha tetszett, ha nem. Ez soha nem volt kérdés részükről. Ennek megfelelően évek múltál nagyon „jó kislány” lett belőlem. Az iskolában nem volt szinte semmi baj velem, ha kellett csendben voltam, ha azt kérték, beszéltem; szorgalmasan tanultam, zeneiskolába jártam. Soha nem loptam, soha nem verekedtem a barátaimmal. Szóval, JÓ voltam. Az, hogy néha megettem az öcsém dugi édességét, vagy hazudtam a szüleimnek, nem jelentetett nagy problémát, mert én alapvetően jó voltam.

A szüleim rendszeresen elküldtek engem testvéreimmel keresztyén nyári táborokba, ami természetesen már nekünk is nagyon tetszett. Soha nem fogom elfelejteni, amit egy ilyen esti alkalommal mondott nekünk az egyik lelkész: „Isten előtt nincs ’kis bűn’ és ’nagy bűn’. Bármilyen nagy gonoszságot követek el, vagy bármilyen kis rosszaságot, nem mehetek a mennyországba, hanem a pokolra fogok kerülni.” Ez engem akkor, 10 évesen nagyon elgondolkoztatott. Tudtam, hogy a szüleim és a testvéreim is a mennybe fognak kerülni. Megijedtem, hogy egyedül maradok, ezért úgy döntöttem, hogy inkább én is sürgősen behívom az életembe Jézust, hogy tegyen benne rendet, még azokat a kis rosszaságokat, szinte semmiségeket is takarítsa ki. És ő megtette. Megtisztította a szívemet és elvette a félelmemet.

Visszatekintve, hosszú évek távlatából, nagyon gyerekesnek tűnik az egész. De tudom, hogy Jézus komolyan vette gyermek imámat és akkor beköltözött a szívembe, azóta is miden nap velem van és soha nem hagy el. Bár sajnos azóta többször előfordult, hogy én valamit sokkal fontosabbnak tartottam nála, a vele való kapcsolatomnál, s ezért eltávolodtam tőle, és akkor már tényleg senki nem mondhatta rám még nagy jóindulattal sem, hogy milyen „jó kislány” voltam. De amikor észrevettem magam és hajlandó voltam bevallani neki bűneimet és bocsánatot kérni miattuk, Ő megbocsátott és újra rendbe tette az életem.

Most már nem azért akarom, hogy Jézus velem legyen, mert egyedül félek. Hanem mert megtapasztaltam, milyen nagyon szeret engem, megértettem, mit tett értem. Ezért szeretem Jézust, ezért ragaszkodok most már őhozzá és próbálom még azokat a ’kis bűnöket’ is elkerülni, melyek elszakítanak tőle.

„Isten azonban abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,8)

Megtérésemre, azaz Isten hívó szavának elfogadására 2002 augusztusában került sor, egy ifjúsági táborban, ami akkor nagyon nagy lökést adott nekem. Akkoriban általános és középiskola között voltam és rájöttem, hogy vége egy korszaknak és ezen túl minden valamivel komolyabb lesz és több odafigyelésre lesz szükségem. A család nehéz anyagi és egyéb körülmények között volt, szüleim elválása látszólag nem viselt meg, azonban ennek utóhatásai még 2002-ben, 14 évesen is érezhetőek voltak.

Ebben a bizonyos ifjúsági táborban Isten szelleme/lelke megszólított és éreztette velem az ott lévő idősebb korosztály által, hogy a hívő élet aktív, boldog és reménységgel teli, láttam azt az életvitelt, a táborozást segítőkön, ami számomra értékesnek és követendőnek bizonyult. Mivel hívők voltak a szüleim, vagy legalábbis keresztény értékeket tartottak szem előtt, nem volt számomra hatalmas újdonság, viszont ennek megélését csak most kezdtem el. A tábor után otthon sokat olvastam a Bibliát, főleg az Újszövetséget, az ott leírt eseményeket és mindent meg akartam tudni Isten terveiről és működéséről, amit csak lehetett. Ebben óriási segítség volt édesapám, akivel sokat fejtegettük akkoriban az Igét. Egyik mai napig kedvenc Igém lett a Zsoltár 119,105 „lábam előtt mécses a Te igéd, ösvényem világossága”. Emellett az iskolában próbáltam megtapasztalásaimat megosztani a többiekkel is, akik nem mind voltak vevők erre…

Ahogy haladt előre az idő, hozzáállásom egyre változott, és sajnos egyre kevésbé érdekelt a Biblia napi szinten és csak azt vettem észre, hogy gyülekezetbe is csak rosszkedvvel tudok menni. Akkoriban hozzám legközelebbiek pedig szintén nehéz időszakot éltek át az ifjúság ezen időszakában és emiatt szélsőséges eszméket kezdtünk el figyelni, és helyt adtunk ezeknek. Én személy szerint sosem éreztem magam ezen elveknek aktivistájának, viszont ezekből, az eszmékből táplálkoztam, nem a Szentírásból és hamarosan jöttek ennek az életformának az elemei is például zenék, koncertek, viselkedési formák, hajviselet, alkohol. Az időszak vége felé már szinte semmi nem különböztetett meg engem egy klasszikus skinhead-től, külsőre, azzá kezdtem válni, bár csak jó mókának tartottam az egészet, nem láttam benne semmi veszélyeset. Egy valami volt csak más: hogy én Istenhez tartoztam, még ezeknek ellenére is. A János 10,28 emlékeztetett egy nagyon fontos dologra: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.”

Idővel éreztem, hogy rossz úton járok és kezdett megszakadni a kapcsolat a régi barátokkal is és lassan felhagytam a szélsőségekkel. Ez még nem térített vissza a legjobb útra, mert nagy űrt éreztem magamban: a középiskola is véget ért, egyetlen értelmes dolog az érettségin kívül az volt hogy legyen egy házunk, amit akkoriban renováltunk (2006) és közvetlen baráti társaság nélkül kezdtem az egyetemet. A Szent István Egyetemen jó volt a hangulat egy fél év ismerkedés után de hiányzott az a társaság, akikkel együtt töltöm az örökkévalóságot. Így bejártam Vácra a Baptista gyülekezetbe 2007 nyár elejétől. Mostanra sikerült megismerkedni nagyjából az itteni ifjúsággal, és kezdtem érezni Isten jó helyen lát itt.

Életemet párhuzamosan végigkísérte a Kifi (Keresztény Fiatalok Társasága) amely 2003 elején alakult és ez évente 6-7-szer táborozásokat jelentett más hívőkkel, talán ez volt annak idején ami visszatartott a totális elvadulástól, Isten vigyázott rám. Amikor ráéreztem a közösség hiányára 2007 tavaszán, akkor volt lehetőség ebben az úgynevezett Kifi-be is ifjú segítőként munkálkodni és azt az évet teljesen ezek a szolgálatok kötötték le, megnehezítve a gyülekezettel az állandó kapcsolatot de még ottlétet is. Nem érzem azonban ezt hibának hiszen Isten sokszor nagyon megáldotta az erőfeszítéseinket és megtéréseket is láthattunk. A Kifi nem egy gyülekezet, hanem evangelizációs jellegű szervezet így nem helyettesíti a gyülekezetet.

A bemerítés gondolata először Vácon fogalmazódott meg bennem. Sok ige jött elém miközben a választ kerestem és úgy gondoltam nem üdvösség kérdése, tehát minek tegyem de az ApCsel 2,38 egyértelművé tette hogy Isten akarata hogy mások előtt is nyíltan megvalljam hitem: Péter így válaszolt: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát”. Valamint a Márk 16,16: „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik”. Sokat segített egy ismert ifjúsági ének, aminek hídja így hangzott: „minden időben megvallom hitem, ha Istenem velem van, akkor ki lehet ellenem…” Láttam hogy az Újszövetség első megtérői is azonnal bemerítkeztek és hogy ez milyen fontos dolog volt; én se akartam megtagadni Isten kérését és így 2008 márciusában bemerítkeztem!

Hivő családban nevelkedtem, a szüleim megtért emberek, csakúgy, mint a legtöbb rokonom. Éppen ezért számomra mindig is természetes volt, hogy vasárnap gyülekezetbe megyünk, és én a testvére(i)mmel gyerekórára megyek, amit kifejezetten nagyon szerettem. Mindig kíváncsi voltam az aznapi történetre, amit ott hallottunk; volt olyan történet, amit már legalább 4-szer hallottam (otthon, gyülekezet), de nem emlékszem, hogy unatkoztam volna. Teljesen természetes volt az is, hogy otthon imádkoztunk, meg beszéltünk az Úr Jézusról. Esténként lefekvés előtt együtt énekeltünk, imádkoztunk és sokszor beszélgettünk is a gyerekszobában.

Ha nálunk ebédelt vagy vacsorázott valaki, aki nem szokott imádkozni, általában csodabogárnak néztem, és nehéz volt megérteni, hogy lehet úgy enni, hogy előtte nem imádkozik, nem köszöni meg az ételt Istennek.

Tehát teljesen belesimultam az otthoni életbe, és jól éreztem magam. Általában nem volt velem gond, nem viselkedtem kirívóan, mondhatni, hogy "rendes", érdeklődő kislány voltam. 1989-ben voltunk apukámmal egy evangélizáción a Népstadionban (Billy Graham és Johni E. voltak ott). A vége felé egyszer csak azt láttam, hogy sok-sok ember elindul lefelé a sorok között, és utána imádkoztunk. De nem tudtam, hogy miért mentek le az emberek. Hazafelé megkérdeztem apukámtól, és ő elmondta, hogy ezek az emberek átadták életüket Krisztusnak. Még otthon is sokáig beszélgettünk, már nem emlékszem pontosan rá, hiszen még 8 éves sem voltam, de megértettem valamit Isten szeretetéből, és abból, hogy vannak bűneim. Nagyon is emlékeztem egy nem sokkal előtte történt esetre, amikor becsaptam csúnyán a szüleim (meg magam is) és arra, hogy okoztam ezzel elég kellemetlen szituációt.

Tudtam, hogy Jézus értem is meghalt, és nekem nem kell mást tennem, csak elfogadnom és behívni Jézust az életembe; és akkor ott, este imádkoztam apuval. Már nem emlékszem az imádságra, de az biztos ,hogy valami elkezdődött bennem.

Eltelt néhány év, és úgy 13 évesen többször gyötörtek kétségek afelől, hogy valóban megtértem-e. Hiszen - gondoltam magamban - még olyan kicsi voltam 89-ben, lehet, hogy nem is értettem a "lényeget", nem gondoltam komolyan, meg lehet, hogy nincs is örök életem". Egyik nap is ezen vívódtam a szobámban, mikor letérdeltem és imádkoztam. Azt mondtam az Úrnak, hogy nem tudom, a gyermeke vagyok-e, de itt az életem, amely bűnös, tisztítsa meg, és mostantól lakjon Ő bennem, ha eddig nem Ő volt.

Azóta Isten megmutatta, hogy amit ígér, meg is teszi, márpedig a Bibliában azt mondja: "Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van" (Ján 3,36a), és egy másik helyen ezt olvassuk: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." (1Ján 1,9). Ma már hiszem, hogy ha valaki őszintén Istenhez fordul, és beismeri bűnös voltát, elfogadja a kegyelmet, amit Jézus halálával és feltámadásával végzett, Isten a gyermekének fogadja. És nem azt nézi, ki hány éves. Isten a gyerekszívekben is működik, mint ahogy az enyémben is tette 8 évesen, és hiszem, hogy már az akkori imám komolyan vette.

Természetesen nem lettem másnapra angyal, és ma sem vagyok az, de a megtéréssel elkezdődött egy új élet. Ebben az életben Krisztus a vezető, és ha Rá figyelek, akkor sok mindenre megtanít, mutatja az utat és formál - HA VALÓBAN RÁ FIGYELEK.

Nem Isten dolgaival foglalkozó családba születtem. Szüleim elváltak. 6 éves koromig vidéken éltünk aztán anyukámmal Pestre költöztünk. Sokat dolgozott, de a nagyszüleimnél laktunk, így tisztességesen nevelkedtem. Eljött a hetedik osztály utáni nyár, amikor felnőtt lettem (legalábbis azt hittem). Kezdődtek az első egészéjszakás bulik. Aztán rögtön jött az első füves cigi, előbb, mint a hagyományos. Az általános iskola utolsó évének második fel már teljesen a fű és a bulik körül forgott. Legnagyobb élményem akkoriból, hogy egy héten át partiztunk és szívtunk (füvet). Szakközépben aztán kinyílt a világ. Új barátok vettek körül és akkor találkoztam a magyar punk zenével, mely életemet sokáig meghatározta. Napi két órát biztos hallgattam. Még összejártunk a régi társasággal, de már untuk a füvezést és punkhoz a kannás bor illett, tehát hamar átszoktunk a terekre, kocsmákba és koncertekre. Sok új barátot szereztem, akik ugyanúgy csalódtak a társadalomban, ezt úgy tudtuk feldolgozni, hogy együtt ittunk és tettük, ami belefért, minden hétvégén a tereken, kocsmákba. Legfőbb szórakozásunk az volt, hogy koncerteken előrementünk úgymond pogózni. Ami annyit jelent, hogy ütjük és rugdossuk egymást zenére. Ez jelentett számunkra fantasztikus katarzist. A lényeg az volt, hogy fájjon és másnap számolhassuk, kinek van több lila foltja. Az öltözködésünk is hozzáalakult az életvitelünkhöz.

Hétfő reggelenként már azon tanakodtunk a suliban, hogy hol iszunk hétvégén. Évekig így telt az életem. Hét közben súlyemelő edzésre jártam, hétvégén meg leépültem, így hétfőn már volt motiváció, hogy legalább ne csökkenjen a teljesítményem.

Aztán jött az Egyetem. A gólyatáborban bizonyítottam, hogy van rutinom a bulizásban.

Itt megismerkedtem és jóba lettem egy évfolyamtársammal, aki fura volt számomra, mert nem élte a megszokott egyetemista életet. Nem bulizott, nem ivott és nem is vágyott rá. Ennek ellenére boldog volt és normális, vidám, tevékeny ember.

Elhívott Erdélybe, egy nyári táborba. Szívesen mentem, bár fenntartásaim voltak, mert mondta, hogy az ő gyülekezetéből jönnek, de végül elmentem a 2004-es balánbányai Kifi táborba, és részt vettem a programokon. Nagyon jól éreztem magam, bár sok minden új volt. Imádkoztak és Istenről, meg Jézus Krisztusról beszéltek. Mivel én már ezotériával foglalkoztam korábban, ezért a beilleszkedés annyira nem volt nehéz. Mikor a táborból, hazajöttem, nem éreztem jól magam. A táborban béke, nyugalom és szeretet volt. Itthon pedig egész más volt mindenhol ebben a városban a metrón, az aluljárókban, és a lakásokban. A zene, ami régen életem meghatározója volt, már nem esett jól hallgatni éreztem, hogyan manipulálja érzéseimet és hogyan kerülök hatása alá. Nem akartam többé párkapcsolatot kezdeni házasságon kívül, mert éreztem, hogy ettől nem lennék boldog csak önzőségen alapulna. A régi barátaimmal folytattam a megszokott életvitelt, de már nem okozott örömet. Ürességet éreztem mindenhol, az ismerőseim közül semelyikük életét nem tekintettem követendő példának. Mindenhol felbomlott vagy rossz házasságok, egymás után cserélődő partnerek. A társadalom egyre inkább valamilyen függőségbe merül, az önzés, mindenhol és az élvezetek kielégítése, tv, internet, pénz, siker és szépnek tűnő párkapcsolatok.

Barátaimmal az alkoholba, bulizásba és a barátságba menekültünk, de belül mindannyian céltalanok és üresek voltunk. Tudtam, hogy nem itt van a helyem, ezért elkezdtem gyülekezetbe járni és sok barátot és testvért kaptam. Megértettem, hogy az, amit eddig természetesnek gondoltam, az majdnem mindig bűn, mert Jézus Krisztus nélkül bűnös vagyok.

Az életem megváltozott. Megértettem hogy: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ján 3,16

A régi barátságok megszakadtak. Nem tudtam, miről beszéljek a barátaimmal és ha találkoztunk mindig ugyanazt tettük, de nem tudott többé ez boldoggá tenni. Az alkoholfüggőségemből is csak az tudott kihozni, hogy nem mentem többet. Megtérésem óta minden más. Boldogabb vagyok, mint valaha és szabad, mert végre nem az érzéseim és szenvedélyeim irányítanak, hanem azt tehetem, ami nekem a legjobb: nem a magam eszére kell támaszkodnom, hanem Isten vezet, a vele való kapcsolatban és nem kell félnem többé mi lesz velem. Megnyílt a Biblia számomra, mikor olvasom, szól hozzám és formálja a szívem. Ennél nincs fantasztikusabb. Ez nem összemérhető egy irodalmi mű katarzisával. Mert ez állandó csoda, ha figyelek rá. A bennem való változást legjobban az alábbi ige jellemzi: "A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók." (Gal 5,19-21)

Ezek jelentették régen az életem értelmét, de Isten kegyelméből megismertem egy más világot. Bár ez kívülről korlátozottnak szegényesnek és bolondságnak tűnhet, de „Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Márk 8,36)

„Isten szeretet” (1Jn 4,8),

„Egy szolga sem szolgálhat két úrnak: mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikhoz ragaszkodik, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” (Lk 16,13) 

Bár nem hívő szülők gyermekeként nőttem fel, nagyszüleim révén vallásos nevelésben részesültem, és soha nem volt kérdés számomra, hogy Isten létezik. De maga ez a tény és a tudás kevésnek bizonyult a valódi boldogsághoz. Részt vettem a miséken és a hittan órákon, de gyermekkorom félelemben és rettegésben telt. Tudtam, hogy tele vagyok rosszasággal (akkor még nem neveztem bűnnek), és azt is, hogy ezekért Isten büntetése és haragja száll majd rám. (Nem ismertem még Isten szeretetét és kegyelmét.) Hogy ezt a veszedelmet elkerüljem egész kicsi koromtól kétségbeesetten megpróbáltam minden „előírásnak” eleget tenni.

Nem tudtam Isten szeretetéről, csak a saját bűneim terhelődtek rám, és valójában el sem tudtam képzelni, hogy valaha tudok annyi jót tenni másokkal, hogy helyrehozzam Istennel a kapcsolatomat, amit az első emberpár elrontott. Féltem és rettegtem Istentől. Számomra Ő félelmetes és hatalmas bíró volt, aki el fog ítélni, amikor elé kerülök.

A kötelességtudaton kívül azonban valami más is hajtott Isten keresésére. Nem akartam elfogadni, hogy Isten ilyen rémisztően hátborzongató, hogy a pokolba vet azért, ha valamilyen szabályt megszegek. Tele kérdésekkel és Isten utáni vággyal vettem részt tizenegy évesen egy gyermektáborban, ahol Istenről valami újat hallottam: „Isten szeretet” (1Jn 4,8), és Isten szeret engem. Ez a felismerés megváltozatta az életem és a gondolkodásom. Isten szeret engem, és utat készített számomra, hogy közel kerülhessek Hozzá, és ezért nekem semmi mást nem kell tennem, mint elfogadnom a kegyelmét. Betöltött Isten szeretete, és szeretetteljes hívására azonnal igent mondtam, megvallottam Neki bűneimet, és kértem, hogy Szent Fia vére árán tisztítson meg.

Egyszerre mindent más színben láttam. Lelkesen beszéltem másoknak új megtapasztalásaimról – bár kevés sikerrel. Teltek az évek és én évről évre eljártam olyan helyekre, ahol Istenről a valóságot, az igazat hallottam.

A középiskolai időszakom azonban néma vegetációval telt el, mert nem volt a közelemben senki, akivel Istenről komolyan beszélgethettem volna. Egyre jobban kezdtem hasonlítani a kollégiumi szobatársaimra, de, még ha el is jártam „bulizni”, közben is folyton éreztem Isten kegyelmét, Aki nem hagyott túl mélyre süllyedni, és soha nem hagyott magamra. Tizenhét éves voltam, amikor Isten figyelmeztetését megértettem a Lukács 16,13 alapján: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak: mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikhoz ragaszkodik, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” Rám nehezedett, hogy csak egy úrnak szolgálhatok, és minden, amit teszek és mondok, az bizonyítani fogja, hogy kit választottam.

Tudtam, hogy csak Istennel lehetek igazán boldog, és biztos voltam benne, hogy Istent akarom választani. Elmondtam Neki, hogy soha nem akarok egyetlen napot vagy órát nélküle eltölteni, hogy Ő tökéletesen elég számomra, és boldoggá tesz a Vele való közösség. Valamint azt hogy szeretete és kegyelme arra buzdít, hogy egész életemet odaszánjam Neki, és Őt szolgáljam, Aki annyira szeretett, hogy az egyetlen szeretett Fiát odaadta érte a halálra, hogy én éljek. Azóta évek teltek el, de még ma is ez a vágy ég bennem, hogy Istennek tetsző életet éljek.

Visszaemlékezve, ma már egyértelmű számomra, hogy egyetlen megtérés létezik. Azóta a nap óta, hogy felismertem, Jézus helyettem, értem és miattam halt meg, mert Isten annyira szeretett és szeret ma is, átadtam Neki az életem így az Övé vagyok.

Keresztény családban nőttem fel. Hálát adok ezért Istennek, hiszen már kisgyerekkoromban megismerhettem és hallhattam az evangéliumot. Ennek ellenére a megtérés nem volt könnyű számomra.

Azt tudtam, hogy Isten gyermeke szeretnék lenni és olyan, akiket magam körül láttam - hívő embereket -, akik hittel rá tudtak támaszkodni a kegyelemre. Aztán a gyerektáborokban vagy később a kifiben is, hallottam Isten hívását, de nem tudtam szívből odamenni Őhozzá. Arra gondoltam, hogy biztosan Isten akarata az, hogy ne térjek meg, mert velem nincsen terve. Végignéztem a rossz dolgokat is az életemben, amiket tettem és nem találtam nagy bűnöket, amiket meg kellett volna bánnom. „Jó kislány”-nak tartottam magam, az osztályban csöndes, jó tanuló, ennek ellenére az iskolában sem éreztem jól magam. Magamba zárkóztam. Nem voltak jó barátaim. A problémákkal mindig csak magamat emésztettem, nem volt olyan ember, akiben megbíztam volna. Egyik nap eldöntöttem, hogy Isten elé viszem az életem. Imádkoztam azért, hogy Isten adjon hitet, elfogadni az Ő kegyelmét, és meghallgatta az imáimat. Emlékszem, hogy egy tavaszi napon történt, amikor behívtam Jézust a szívembe.13 évesen a Bibliámat olvasva rádöbbentem arra, hogy nem az számít mit követtem el, mert születésemtől fogva bűnös vagyok, és nekem is szükségem van az Ő kegyelmére, szeretetére. Szükségem volt arra, hogy tudjam Ő mindig velem lesz és Akire rábízhatom az életem. Megtérésem után azonnal jöttek a támadások. Bizonytalan voltam abban, hogy tényleg üdvösségem van-e? A következő kiránduláson sikerült erről beszélgetnem másokkal és megerősödtem abban, hogyha én komolyan gondoltam ezt a döntést, akkor Isten is és nincs miért aggódnom. Azonban ezekben a táborokban kapott lendület hamar elfogyott, a hétköznapok harcaiban gyakran elbuktam. Aztán Egerbe költöztünk anyukámmal együtt. Itt nem kerestem gyülekezetet, viszont a világi haverok, és a bulizás lehetősége hamar megtalált. Három hónapig teljesen elfordultam Istentől. Nem érdekelt a véleménye az életemmel kapcsolatban. Vágytam arra, hogy kipróbáljam a világi örömöket, bulikat. Arra gondoltam, hogy később is lehetek még keresztyén. Ezek a hónapok tényleg a „barátokról”, a bulizásról szóltak. Egy kapcsolatban megtaláltam azt a törődést és szeretetet, amit eddig még nem tapasztaltam. Mondhatom, hogy boldog voltam és jól éreztem magam. De ez a boldogság nem tartott sokáig. Egyedül maradtam és hála a keresztény barátaimnak, akik törődtek még ilyenkor is velem és imádkoztak értem, visszataláltam Istenhez. Gyülekezetbe kezdtem járni és éreztem, hogy Isten újra szól hozzám és tanít. Megerősödtem a hitben és a szolgálatba is bekapcsolódtam.

Végre igazán úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Ott, ahol Isten látni szeretne. Megtaláltam azt az utat, amiről most már nem szeretnék sohasem letérni. Bemerítkeztem és ezzel is azt akartam kifejezni, hogy Istenhez tartozom, csak neki szeretnék élni továbbra is. Azóta is érzem Isten vezetését az életemben és azért imádkozom, hogy ez az első szeretet megmaradjon bennem életem végéig. Hogy jó munkása legyek Istennek, és elmondhassam az életem végén: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koszorúja, melyet megad nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,7-8)

„Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened hogy nincsen már meg benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza honnan estél ki térj meg és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet.” (Jel 2,3)

15 éves koromban tértem meg. Keresztyén családban nőttem fel, természetes volt számomra, hogy minden gyülekezeti alkalmon részt vettünk (Egri Testvérgyülekezetbe jártunk.) Kezdetben ezekre az alkalmakra nem szerettem járni, de már kiskoromban felismertem, hogy amit a szüleim hisznek az az igazság, és boldogságomat én is csak ott fogom megtalálni - Istennél.

Tizenéves koromban törekedtem jó keresztyénként élni, nem azért, hogy megtévesszek másokat, hanem mert tényleg arra vágytam, hogy életem szeretetet, békességet árasszon, szelíd és mértékletes legyek, úgy gondoltam, így kerülhetek közel Istenhez.

Újra és újra azt kellett belátnom, hogy minden tervem kudarcba fullad, és semmi jó cselekedetre nem vagyok képes. Próbáltam az Úr Jézushoz fordulni segítségért, de továbbra is a magam erejére támaszkodtam, és igyekeztem az általam kitűzött eredményeket elérni. Természetesen teljes sikertelenség.

És ekkor Isten megkönyörült rajtam. Kegyelmet adott és új életet. Megláttam, hogy egyedül Jézus Krisztus a megoldás az életemre, megláttam, hogy „békességem büntetése rajta van, az Ő sebei árán gyógyultam meg”. Megvilágosította a szememet, hogy minden készen vár, nem kell érte semmit tennem, ingyen kegyelemből kész új életet adni. Beköltözött a szívembe végérvényesen, csak ekkor láttam meg, hogy mekkora az a gazdagság, amit Jézus által nyertem.

Ezután nem törekedtem görcsösen a jó cselekedetekre, tudtam, hogy Istennek az válik tetszésére, amit Krisztus végez el bennem.

Nagy ajándéknak tartom, hogy istenfélő szülők gyerekeként megértette velem az Úr Jézus az Ő hatalmas szeretetét és így megmentett sok olyan mélységből, amibe a világban belemerülhettem volna.

Isten igéjét, az evangéliumot szüleim révén ismertem meg. Természetes volt az együttimádkozás, a Biblia olvasása, vasárnaponként a gyülekezetbe járás. Már kiskoromtól hívőnek tartottam magamat, s mint, aki istenhittel született, valóságosnak hittem Istent, s mindazt, ami a Bibliában, írva van. (Ez elég példásan hangzik) De a legfontosabb hiányzott, a bűn ismerete, ez tejesen távol volt tőlem. Kicsit megcsalva is éreztem magam, hiába imádkoztam áhítatosan, mégsem éreztem semmi változást az életemben. Egy-egy megtérés után nem éreztem megbánást a bűnök súlyát.

Amikor nagyobb lettem azt kezdtem figyelni, hogy a hívők vajon megjátsszák-e magukat vagy tényleg különböznek a világi emberektől? Arra is gondoltam, hogy elég unalmas lehet az életük, mindig ugyanabba a közösségbe járnak, sok mindenről lemondanak… Ez valóban boldoggá teszi őket? Viszont a másik oldalon azt tapasztaltam, hogy valóságos a cél, amiért így élnek, őket ez teljesen betölti és nem vágynak a világi dolgok után.

Évekig eljárogattam a gyülekezetbe, anélkül, hogy különösebben érdekelt volna, hiába erőltettem meg magamat az ilyen alkalmakon sajnos nem értettem meg az ott elhangzottakat. Nem tudtam mi a rászorultság, szükség, terhek, kegyelem.

Tizenöt éves lehettem, amikor észrevettem nővéremen, hogy nagyon megváltozott, ő, aki korábban önző, akaratos volt (mint az elsőszülötteknél lenni szokott), nyugodt, engedékeny és csendes lett. Nem akartam elhinni, hogy csak, azért mert valaki megtér így megváltozzon, én hiába próbáltam nem tudtam hasonlót elérni. Azért is volt ilyen a reakcióm, mert éreztem, hogy itt valami komoly dolog történt, és ha ez az egész igaz, akkor én még sehol nem vagyok a megtéréshez. Volt bennem egy fajta féltékenység is ami kisebb testvérekre jellemző, de emellett annyira vágytam, hogy én is ugyanilyen lehetnék, mint ő.

Olyan gondolatok kezdtek gyötörni, hogy ha Jézus visszajön én itt maradok a nagy nyomorúságban, mert nincs új életem. Mikor reggelente felébredtem azt vártam mikor jön már be Judit a szobámba, hogy megbizonyosodjam nem történt meg éjjel az elragadtatás.

1995-ig kellett várnom Isten hívására. Akkor szilveszter este bent voltam a Gyülekezetbe és az egyik bizonyságtételnél felolvasott ige olyan mélyen érintett, amit még sosem tapasztaltam (szíven talált). Olyan különös érzés volt mintha egy hang belülről szólítana meg, mintha hirtelen megnyílna a fülem valaminek a meghallására, amire előtte süket voltam, nehéz megfogalmazni milyen érzés volt. Az Úr a 107. Zsoltáron keresztül szólt, ahol szó van a megkötözöttekről, vasláncra vertekről, akiket a szabadító Úr hálaadásra szólít fel: „adjanak most hálát szeretetéért az emberekkel tett csodáiért." Láttam magam bűneimtől vasra verve, a megkötözöttséget, amit a bűn okoz, és Isten felém nyújtja a szabadulás lehetőségét Krisztusban (sokszor hallottam ezt gyermekkoromtól fogva, de csak Isten tudta adott időben megértetni velem), és akkor világossá vált, hogy nekem is csak hálaadással kell elfogadnom ezt a csodálatos szabadítást, Jézus Krisztusban.

A szilveszteri alkalom után, másnap elmentünk Judittal sétálni, nagy örömmel mondtam el neki mi történt velem, és ő is elmondta mit végzett benne Isten. Még a kapcsolatunkat is jelentősen meghatározta ez a felismerés, szoros mély közösségünk lett.

Ettől kezdve egészen másként vettem a kezembe a bibliát (mélységeket, titkokat értettem meg belőle) és Isten üzenetét vezetését vártam minden alkalommal. A Római levélből megértettem, hogy egyszer s mindenkorra meghaltam a bűnnek Krisztusban, és Vele együtt új életben feltámadtam, nem voltak kétségeim, hogy Isten gyermeke vagyok, annál inkább voltak harcaim a hústest és az új élet között, mind a mai napig, de ha elbukom az Atyához mindig mehetek bocsánatért.

Nem hívő családba születtem. Az általános iskolában eltöltött viszonylag csendes nyolc év után, úgy éreztem kinyílt a világ. A gimnázium első évét arra használtam, hogy bepótoljam azokat a csendes éveket, minden hétvégén koncertek, bulizás. Nagyon élveztem, mert sok új haver volt, akikkel a bulik előtt kocsmáztunk, úgy éreztem megtaláltam a helyem, barátokra vágytam és társaságra, szeretetre és, hogy ne legyek magányos. Sok barátom volt, úgy éreztem, sokat számítok nekik. Párkapcsolat is kellett, hiszen hozzátartozott az elvárt életvitelhez, mindenkinek volt, nem akartam kilógni a sorból, és jó volt, hogy valaki mindig mellettem, van és meghallgat.

Egy idő után azonban, kezdtem nagyon üresnek érezni ezeket, kifizettem a koncertbelépőket, és az, hogy arra sem tudtam visszaemlékezni, milyen számokat játszottak kifejezetten nyomasztó volt. Rájöttem, hogy ez tulajdonképpen menekülés, a kirekesztettségből belesodródtam ebbe, azért, hogy ne legyek többé egyedül és feladtam saját személyiségemet. Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall? Lukács 9,25.

Úgy döntöttem nekem ez nem kell, persze addigra már beszívott ez a közeg, ez a társaság, ez az életstílus, nem bírtam kitörni. „Saját bűnei fogják meg a bűnöst, és saját vétkei kötözik meg.” Példabeszédek 5,22.

Ez után egyetemre mentem, ott ugyanazt láttam, de én már nem vettem részt benne. A régi, jó „barátok” eltűntek, amikor azt mondtam, nem megyek velük inni. Hiába ajánlottam más szórakozási lehetőségeket, nem engem szerettek, hanem az együtt ivást, az együtt bulizást. Egy idő után többet már nem hívtak, ekkor jött egy nagyon mély depressziós időszak az életemben.

Ezzel párhuzamosan életem más területein is rosszul mentek a dolgok, mint a legtöbb kamasz én is „nyomasztónak” találtam a szüleimet, hiszen gátoltak a kibontakozásban, abban, hogy igazán azt tehessem, amit én akarok. Mindig vita volt otthon, állandóan visszaszóltam, sosem akartam azt tenni, amit ők akartak, ez ugye állandó konfliktushelyzetek szült. Nem volt olyan hétvége, hogy ne lett volna legalább egy nagy kiabálás otthon, aztán persze sírás és ajtócsapkodás következett. Aztán amikor elmaradtak a bulik és a „barátok” is és egyedül maradtam, a szüleimmel való problémás viszony azért megmaradt. Nem láttam a kiutat, nem találtam megoldást, szenvedtem, szenvedtem az emberektől, akik körülvettek, szenvedtem a saját életemtől, szenvedtem az önsajnálattól. Csalódtam a barátaimban, a világban, az életemben, magamban. „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” Zsoltárok 118,8.

Innentől már csak az éltetett, hogy el kell mennem ebből az országból, külföldön megtalálom majd a megnyugvást, ott jobb lesz, elmenekülök.

Aztán 2007 nyarán egy régi ismerős (Szú) elhívott a KIFI-be. Nagyon jól éreztem magam, bár az elején kissé elveszett voltam és sok minden fura volt. Először nem tudtam hová tenni, hogy minden étkezés előtt imádkoztak és, hogy alkalmak voltak, melyeken Jézus Krisztusról, a Szent Szellemről, Istenről és az Ő Igéjéről volt szó.

Amikor közeledett a tábor vége, azt éreztem, nem szeretnék hazamenni, taszító volt a régi életem. Arra gondoltam már mindig hívők között szeretnék lenni, mert egy másik fajta életet láttam, hogy még sincs minden veszve, hogy van más lehetőség is, és hogy egyáltalán van lehetőség és nem csak a nagy semmi. Úgy éreztem, végre lehet célja az életemnek. Istennel akartam együtt lenni. A tábor után, amikor hazamentem, nem éreztem otthon magam, nem nagyon jöttem ki a szobámból, a táborban kapott hívő könyveket olvastam és persze a Bibliát. Célul tűztem ki magam elé, hogy mindent meg akarok tudni. Éreztem, hogy nagy változás következik be az életemben. Aztán egyik este, miután a Bibliát olvastam, elcsendesedtem és imádkoztam az Úrhoz, hogy bocsássa meg a bűneimet. Annyira rám nehezedett, hogy mennyi szörnyű dolgot tettem életemben, de akkor már tudtam, hogy van szabadulás, hogy Jézus Krisztus kifizette az árat az én bűneimért is, és, hogy az az Isten, aki a világot megteremtette, az, aki mindenek felett áll, és mindenható, engem is szeret. És értem is halálba adta az egyszülött Fiát. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János 3,16. Sírtam, hogy mivel érdemeltem ki ezt, hogy én, aki egész életemben kicsapongó, romboló életvitelt folytattam és egy kis senki vagyok, én is fontos lehetek, és engem is ugyanúgy szeret az Isten. „És mindazt, amit hittel kértek imádságotokban, megkapjátok.” Máté 21,22. Boldog voltam és nyugodt, békességem volt, éreztem, hogy megtaláltam, amit mindig is kerestem.

És, ami az óta is mindig megnyugvással tölt el, ha nehézségek adódnak: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” Zsoltárok 46,2

Félig keresztyén családba születtem. Hálás vagyok ezért, hisz édesanyám révén kiskorom óta hallhattam a Bibliáról, s Istenről. És már hálás vagyok apámért is, hisz amiken miatta keresztül mentünk, gyorsan megérlelt minket (engem és 2 húgomat). Környezetemhez képest korán kezdtek el foglalkoztatni az élet kérdései. Hiányt éreztem, nem volt teljes az életem, valami hiányzott. Szeretet, önbizalom, törődés, az, hogy valaki legyek, hogy érjek valamit. Ezekre mindenkinek szüksége van, nálam talán apám miatt erősödtek nagyon fel. Az otthoni légkör miatt elkezdtem menekülni. Otthon szinte csak a szobámban voltam, szobán kívül csak üvöltözés, nem ment másképp. Először a sport jött. Asztalitenisz versenyszinten. Teljesen széthajtottam magam, többet voltam edzésen, mint suliban. Majd jöttek a bulik meg a pia. De még mindig egyedül voltam. Kb. 15-16 évesen elhagyott minket apánk.

Találkoztam egy lánnyal. Végre valakinek éreztem magam, kaptam, s adtam szeretet és törődést. Eddig vallásos keresztyén voltam, minden vasárnap Istentisztelet, sőt, még a Bibliát is elolvastam. „Betartottam” mindent, de semmit nem adott, plusz kötelességnek láttam csupán. A kapcsolatom révén kezdtem el kinyílni. Elkezdtem őszintén foglalkozni Istennel, s Igéjével. Felismertem, hogy az „én” keresztyénségem csak egy tartalom nélküli keret. Imádkoztam, s Isten komolyan vett és elkezdett bennem munkálkodni. Égtem a vágytól, hogy mind jobban megismerhessem, és érte élhessek.

Közben sportváltás. Kajak és konditerem éjjel-nappal, mindenem e körül forgott, s ez alá rendelődött. Isten „csak” vágy volt bennem, de nem Úr mindenem fölött. Egy nyáron, őszintén imádkoztam, neki áldoztam az életem, hogy övé lehessen teljesen. 1-2 hónapra rá el is vette az első nagy közöttünk levő akadályt. Kiderült, hogy a legalsó gerinccsigolyám el van csúszva 1,5 cm-rel (születésem óta), s emiatt fáj már egy ideje kegyetlenül a hátam. Beláttam, hogy túlzásba vittem az edzést és ezért jött elő, pont most… A tolószék helyett, a sportot választottam, egyik napról a másikra teljesen abba kellett hagynom. Át kellett gondolnom az egész életem. Kértem az Urat, hogy Ő töltse be ezt a felszabaduló űrt. S látni kezdtem, hogyan munkálkodik az életemben, természetesen amennyire én hagytam. Formálása révén új ember lettem, új célokkal, értékrenddel, élményekkel, jövőképpel. Folyamatosan tűnik el régi énem, s növekszik az új. Ám még egy nagy próba hátra volt az életemben.

Mióta az Úrral jártam napjaim, imádkoztam, mutassa meg akaratát a lánnyal kapcsolatban, akihez kötődtem. S mikor 3 év után elvette, nagyon kemény leckét kaptam tőle. De csak annyira tört össze, s csak annyit sírhattam, hogy könnyeimen keresztül megláthassam dicsőségét, szeretetét. Hogy a Golgotán értem halt meg, értem szegezték fel, az én bűneimért folyt a vére. Hogy életem legyen. Megtanított arra, hogy semmilyen fizikai (sport, testi…) öröm, kapcsolat, barátság sem teljesítheti ki az életem. Ezeket a vágyakat kergethetem, de csak rövid távú kielégülést okoznak, miközben egyre csak süllyedek. Megmutatta, hogy az Ő szeretete teszi létezésem életté, hogy alkotója nélkül a teremtmény csak csont. A Vele való kapcsolatban egész lett az életem. S vágyam, hogy életemre vonatkozó tervét minél teljesebben élhessem meg, hogy a keskeny útról ne térjek le. Ő a szeretet, s csak Ő tudja mi a legjobb nekem. Azért teremtett, hogy szeretetét kitölthesse valakire. S hálás vagyok, hogy már a földi életben megtapasztalhatom valamelyest a Menny ízét, akárhányszor csak Rá nézek. S várom már, hogy az örökkévalóságot Vele tölthessem.

Hálás vagyok Neki, hogy nem adja fel... makacs, önző, sokszor süket és vak énem ellenére továbbra is törődik velem, meghallgat, megvigasztal, vezet, tanít. Hogy annyi mindent átélhettem Vele, annyi csodát tapasztalhattam. Hogy apám helyett Atyám lett.