A szangvinikus temperamentum erősségei

A szangvinikusnak Istentől kapott képessége van arra, hogy a jelenben éljen.

Mindannyiunknak a jelenben kellene élnünk, de ezt ritkán tesszük. Egyesek a múltban élnek, ahol az emlékek teljesen igénybe veszik, mások a jövőben, ahol megfojtják őket a gondok. Mindkét magatartás megakadályoz abban, hogy valóban teljes életünk legyen, vagyis hogy a jelenben éljünk. Nem engedjük meg, hogy a jelen benyomásai hassanak ránk, és lemondunk arról, hogy most, ebben a pillanatban cselekedjünk, mielőtt a tovatűnő alkalmak elmúlnak.

Csak Isten él teljesen a jelenben, mert Ó örökkévaló. Nincs emberi szellem, amely képes lenne felfogni, mi az örökkévalóság. Legfeljebb arról mondhatunk valamit, hogy mi nem az. Azt hiszem, Isten örökkévalósága épp azzal függ össze, hogy Ő örökké a most-ban él. Isten számára az örökkön-örökkévalóságot egyetlen jelenlegi most foglalja össze.

Ezt Jézus jelentette ki Istenről. Valami örökkévaló, valami időfeletti jellemzi Jézus egész életét, ezért élt Ó mindig teljesen a jelenben. Csak el kell olvasnunk a róla szóló különböző beszámolókat, hogy lássuk, hogy mennyire belesűrűsödik egész személyisége szavaiba és tetteibe. Akár barátaihoz szólt, akár ellenségeit feddte, mindig teljesen a jelen pillanatában élt és cselekedett.

Mi nem a jelenben élünk Talán ezért tűnik életünk annyira jelentéktelennek? Nem összpontosítjuk az energiánkat, hanem felaprózzuk. Ahelyett, hogy most élnénk és cselekednénk, részben a múlttal, részben a jövővel foglalkozunk.

A szangvinikus realista. Mindig a jelenlegi helyzet karjai közé veti magát. Ő most él.

A szangvinikus képes arra, hogy beleélje magát mások gondolataiba és érzéseibe.

Felvevőképes, együtt érző természete van. Jól tud alkalmazkodni környezetéhez. Így képes arra, hogy a társadalom minden rétegében könnyedén mozogjon. Általában szeretjük azokat az embereket, akik érdeklődnek irántunk és ügyeink iránt. Sőt, senkit sem találunk érdekesebbnek, mint aki irántunk érdeklődik

Ebben rejlik a szangvinikus ereje: teljes természetességgel helyezkedik bele embertársainak életébe és érdekeibe. Képes arra, hogy a másik emberhez őszinte melegséggel szóljon, mert az ő érzései is őszinték.

A szangvinikusnál nincs bájosabb ember. Természetes bája vonzó és mindannyiunkat meghódít. Úgy tűnik, hogy képes minden ajtót kinyitni. Mindenesetre hajlama van arra is, hogy könnyen bezárkózzon újra. Ez a hibája azonban nem kisebbíti azt a tényt, hogy megíratlan ajánlólevelet hord magánál, amely olyan lehetőségeket nyit meg előtte, amelyekért másoknak az értelem és akarat minden erejével küzdeniük kell. S ezek mégis kudarcot vallanak ott, ahol a szangvinikus bája könnyűszerrel győzelmet arat.

Nincs, akinek a természete alkalmasabb lenne arra, hogy karriert csináljon, mint az övé. Természetesen a sikeres életpálya a jellemtől is függ. A jellem azonban – mint hamarosan látni fogjuk – a szangvinikus gyengéje. Ő általában nem használja ki a nagyszerű alkalmakat, amelyeket szakadatlanul nyújt számára az élet.

A szangvinikus érzékeny és együtt érző.

Valóban elmondhatjuk róla, hogy együtt örül az örülőkkel és együtt sír a sírókkal. Méghozzá minden megerőltetés nélkül, mert ez természetes neki.

Jó dolog, ha egy boldog ember szangvinikussal találkozik. Ő nem zavarja meg a boldogságot kétkedéssel, kritikával, vagy azzal, hogy az egészet nevetségessé teszi. Minden ellenvetés nélkül megosztja a pillanatnyi örömöt. Mindannyian értékeljük azokat az embereket, akik nem keserítik meg örömünket, hanem ellenkezőleg: még növelik.

Ha valamilyen gondunk van, jólesik egy szangvinikus baráttal találkozni. Talán az, amit mond, nem különösen jelentős. De ki is mondhatna olyan szavakat, amelyek nyomasztó gondok között valóságos segítséget nyújtanának? A szangvinikus ezt ösztönösen megérzi. Ezért ő többet ad, mint szavakat: megérezteti velünk együttérzését. Van-e ennél vigasztalóbb? Ő a szívével ragadja meg azt, amit mások meg sem érthetnek, bármilyen jó szándékúak vagy okosak is.

Ezért a szangvinikus természeténél fogva is alkalmas a betegápolásra. S ha ezen kívül kitartó jellemet formál magának, senki sem képes ebben felülmúlni. Ő könnyebben ellenáll a fásultságnak, mint mások – ami tapasztalt betegápolóknál gyakori.

A szangvinikusnak született hajlama van a gyerekekkel való foglalkozásra. Ő maga is bizonyos értelemben gyermek, és az is marad egész életében. A gyerekek vonzódnak hozzá, mert egyszerű és nyílt. Mindent valóságosan átél, és ha élményeiről mesél, a gyerekeknek úgy tűnik, mintha maguk is jelen lettek volna. Ezért csüngenek rajta, bárhová is megy. Gyerekekkel senki sem foglalkozik tehetségesebben, legyen az anya vagy apa, tanító vagy alkalmazott.

A szangvinikus képes a teljes élet megélésére.

Nyitott szemmel jár; többet lát, hall és észlel, mint mások. Éles szeme van a formákhoz és a színekhez, a természethez, a művészethez, az emberekhez, az állatokhoz és a növényekhez, a nagy és a kis dolgokhoz egyaránt.

Értelme és lelke tele van folyton változó benyomásokkal. Unalomra nincs ideje. A jelenben él, és valami mindig foglalkozatja. Boldogsága onnan származik, hogy érdeklődését a kis dolgok is lebilincselik, nemcsak a nagyok. És a mindennapi élet túlnyomó részben valóban csekélységekből áll.

A szangvinikus önfegyelme

Mielőtt leírnánk, milyen értelemben kell önfegyelmet gyakorolnia a szangvinikusnak a temperamentuma miatt, tekintsük át még egyszer a temperamentumot általában, hogy világosan lássuk az ilyen fegyelem szükségességét

A temperamentumot, mint emberi természetünk részét a szellemnek kell ellenőrzése alatt tartania. Sokan nem látják be ezt az igazságot. Ezek a temperamentumot megváltoztathatatlannak tekintik Ha valaki természeténél fogva könnyen felborzolódik, úgy véli, hogy ezen nem lehet változtatni, legfeljebb utána keresztény módon bocsánatot kell kérni, és természetesen az okozott kárt megtéríteni. Ez a nézet alapjában téves. Kétségtelen, hogy a temperamentum sajátos bélyeget süt az emberre, amely a bölcsőtől a sírig elkíséri. De tudatosan iskolázni és fegyelmezni lehet és kell.

Kövessük temperamentumunkat elfogulatlanul és örömmel, de csak addig, míg nem vezet bűnbe. Mindenütt, ahol bűnre ösztönöz, nevelésre kell fogni és meg kell fékezni ugyanúgy, mint minden más természeti impulzust.

Ahogyan testünknek meg kell szentelődnie, vagyis az Úr szolgálatára oda kell szentelnünk, hogy ne egyéni elképzelés szerint a magunk hasznára vagy a magunk dicsőségére, hanem Isten dicsőségére használjuk, ugyanígy temperamentumunknak is meg kell szentelődnie. Úgy kell nevelnünk, hogy lelki életünk előmenetelére szolgáljon, Isten akarata szerint.

Ezért első feladatunk, hogy önvizsgálattal megállapítsuk, melyek temperamentumunknak azok a vonásai, amelyek keresztény életünkkel nem egyeztethetők össze. Ezután meg kell kezdeni az elszánt harcot gyengéink leküzdésére.

A hiányosságok, amelyeket egy szangvinikusnak korrigálnia kell, viszonylag könnyen felismerhetők. Hibái és fogyatékosságai – saját magán kívül – mindenki más számára nyilvánvalóak. A lelki egyensúly és a józanság hiányzik belőle. Élményei folytán gyakran annyira izgatott örömében, hogy elveszti az egyensúlyát. Életében elvész az összefüggés és a következetesség. Senkinek sincs nagyobb szüksége az önvizsgálatra, mint a szangvinikusnak.

Tekintsünk Péterre. Az apostolok között ő a szangvinikus temperamentumú. Milyen őszintén és jó szándékkal telve feddi meg Mesterét! (Mt 16,22.) Milyen melegszívűen és komolyan ígéri, hogy Jézusban soha meg nem botránkozik! Mégis néhány órával később, háromszor egymásután megesküszik, hogy Jézust soha nem is látta.

Milyen pásztori gondoskodással megy elébe ezek után Jézus Péternek! Hogyan terelgeti őt a feltámadása utáni találkozáskor! Jézus ekkor alapos önvizsgálatra készteti Pétert A tagadásnak megfelelően háromszor teszi fel neki a nyomatékos kérdést: „Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem?” (Jn 21,15-17.) Micsoda előmenetelre segíti Pétert az önvizsgálata! Ha elolvassuk első levelét, érezhetjük: ezt olyan valaki írta, aki megtanulta önmagát megfigyelni, és megtanult szent okosságban járni. Ebben a vonatkozásban különösen a levél ötödik fejezete érdekes. Az apostol, aki ezt írta, valóban józanná és éberré lett.

A szangvinikus alapvető gyengéi, amelyekre mindenekelőtt gondosan és éberen vigyáznia kell: a megbízhatatlanság, az elnéző magatartás önmagával szemben, és a gyenge akarat. Barátságaira különös figyelmet kell fordítania. Így elkerülheti, hogy hűtlenül és fennhéjázva viselkedjék. Vigyáznia kell, hogy munkájában és egyéb kapcsolataiban emlékezzék ígéreteire, amelyeket hajlamos könnyen elfelejteni. Végül, mielőtt egy munkához hozzálát, gondolja át a problémákat és a feladatokat, nehogy az megint félbemaradjon.

A küzdelem, amelybe ezen a téren belekezd, messze meghaladja saját erejét, mivel makacs és erőteljes természeti hajlamokkal kell szembenéznie. Csak akkor fog győzni, ha megtanulja, hogy hitben harcoljon gyengéi ellen. Ebben a harcban alighanem tapasztalni fog valamit abból a mély igazságból, amelyet Jézus komor szavai így fejeznek ki: „Ez a faj semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és böjtöléssel.” (Mk 9,29.)

A gyenge akarat és állhatatlanság ellen mindaddig rámenős harcot kell folytatnia, míg elegendő erő össze nem gyűlt benne arra, hogy önként olyan munkát vállaljon, amely különösen alkalmas arra, hogy akaraterejét gyakorolja, és legyőzze önmagával szemben oly elnéző természetét Még Pál is beismeri: „...megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek” (1Kor 9,27.) Az így nevelt lélek örvendező, értékes kereszténnyé válik. Megnyerő üdeség veszi körül. Ha temperamentumának nemkívánatos vonásait legyőzte, szeretetreméltó, nyílt természetessége jobban láthatóvá lesz. Az ilyen szangvinikus otthonában felnőttnek, gyermeknek egyaránt napsugaras az élete. Nyíltsága, sok eleven tapasztalata, gazdag kedélye, ragyogó és spontán humora a figyelem természetes középpontjává teszik Ha nincs jelen, az üresség érzése lesz úrrá; ha hazaérkezik, az egész ház élettel telik meg.

Keresztény körökben értéke felbecsülhetetlen. Olyan, mint egy friss lélegzetvétel; szívélyes, őszinte, nyílt és kezdeményezésre kész. Vele együtt lenni valóságos jótétemény. Felüdíti a szomorkodókat, megeleveníti a közömbösöket. A körülötte szétáradó derűs atmoszférában a nyugtalan Márta-lelkeket békéhez segíti. Ennél a napsütésnél valóban mindenki megmelegszik.

A szangvinikus született optimista. Mint keresztény, telve van reménységgel. Őreá a kereszténység világos oldala van hatással. A kegyelem, a kiengesztelődés, a kereszt és a vér, a reménység és a menny megragadják érzékeny lelkületét. A keresztény élet csodálatos volta lebeg szeme előtt. Nem azt látja elsősorban, hogy miből, hanem inkább azt, hogy mi végre váltott meg minket Krisztus. A kereszténység győzelmét, jövőjét és célját látja. A szangvinikus Péter a reménység apostolává lett.